Jonathan littel jóakaratúak

Jonathan Littel: Jóakaratúak Egy nyaralásra szánt regény legyen vastag és izgalmas, repítse az embert valamilyen távoli világba. Ezeknek a kritériumoknak ez a regény mind megfelel, de mégis kevesen fogják nyaralás alatt olvasni. Majdnem 1200 oldal, tartani alig lehet, és a távoli világ, ahová az embert eljuttatja, az a második világháború pokla. Lehet még ilyesmiről könyvet írni? Önmagában nemigen, de ez a könyv nem is erről szól, hanem legalább öt különféle más dologról. Hőse dr.

Maximilian Aue, az SS művelt és érzékeny hivatalnok-katonatisztje, aki Franciaországban nőtt fel, onnét szippantotta be fiatalon a náci mozgalom. A regény egyes szám első személyű mesélési ideje jóval a második világháború utáni, amikor a főhős már egy tisztes polgár gyárigazgató, és titokban megírja emlékiratait. A regény elsősorban dr. Aue fejlődésregénye, egy magánéleti dráma. Témája még az egyén lehetőségei a társadalomban, de a fasiszta Németország történelme, a zsidógyűlölet természetrajza, a bármilyen államgépezet, az egyéni kegyetlenség, a jóakarat, a tehetség, a becsület és még vagy féltucat téma, amely mind-mind a legkisebb erőltetettség nélkül illeszkedik a történet bonyolult fonatába. Van egy különösen érdekes momentuma a könyvnek, ami nagyban hozzájárul letehetetlenül izgalmas voltához: a náci Németországban úgy látszik jól működtek a jogállamiság szigetei – a köztörvényes bűnökkel kapcsolatban. Ahogy Németország körül szorul a hurok, úgy kerül Aue is egyre veszedelmesebb helyzetbe… Vagy száz helyszín, három tucat pontosan megírt szereplő, köztük valóságos történelmi figurák, például Eichmann (fontos magyarországi szál is van!)… Littel, a Barcelonában élő amerikai-francia szerző, zsidó gyökerekkel, 38 évesen adta ki a kezéből franciául írott művét, elnyerte a két legfontosabb francia irodalmi díjat. Azt nyilatkozta, hogy egyszerűen elképzelte, hogy miket tett és gondolt volna, ha oda és akkor születik és nácinak áll. Elolvasott hozzá vagy 200 könyvet, és minden helyszínre elment… Most megbosszulja magát a Vademecum Hírlevél gyakran ömlengően lelkes hangja. Erre a könyvre egyszerűen nem maradt már dicséreti fokozat. Az Élet és Irodalom kritikusa idéz egy mértékadó véleményt, miszerint mára már lezárult a kánon, ami azt jelenti, hogy születnek jó könyvek, de azok mégse férnek be a polcra Tolsztoj és Thomas Mann mellé. És leírja, hogy e könyv esetében talán kivételt tesz a világ. Szerintünk: ez a könyv befér.

(Magvető, 2009, fordította Tótfalusi Ágnes, 1178 oldal, 1,3 kg, 5990 Ft.)