John Banville: Hó
Van már egy Hó című könyv, ez Orhan Pamuk török író remekműve, amely 2006-ban meghozta a szerzőjének a Nobel-díjat. Annak idején méltattuk is a könyvet. Máig ható érzés: döbbenetes, érzékletes portré egy olyan országról, amely nem kettészakadt, mint a mi kis hazánk, hanem négy-ötfelé.
Ez a cím azonban annyira rövid és általános, hogy nem lehet lefoglalni.
Az idén nyolcvanéves, rengeteg díjjal honorált, máig Dublinban élő írót szokás Proust és Nabokov örökösének tekinteni. Ő maga azt mondta, hogy Yeats és Henry James voltak rá a legnagyobb hatással. Egy ideje krimiket is ír. Eddig ezt álnéven tette, ez az első krimije, amit igazi neve alatt jelentetett meg. Biztos vannak, akik fintorognak, mert azt feltételezik, hogy a stílus majd a fordulatosság rovására megy. Nos, egyáltalán nincs így. A Hó olyan, mintha Agatha Christie világában Dickens, sőt helyenként Joyce eszközeit alkalmazná egy hangsúlyozottan 21. századi író. Teherbíró történet, ami egyben emlékezetesen szép próza.
A gyilkosság, amelynek nyomait csaknem eltemeti a karácsonyi hóesés, 1957-ben történik egy írországi, isten háta mögötti, protestánsok lakta udvarházban. Az áldozat egy lóbolond, kicsapongó életű katolikus pap, a ház barátja. És nem, betörésnek semmi nyoma, valaki a háziak közül a gyilkos. Tekintettel arra, hogy az áldozat egy pap, egyenesen Dublinból küldenek nyomozót – aki szintén protestáns. A katolikus többség tévedhetetlenül felismeri a köztük élő csekély számú protestánst.
Például ezt a negyvenes nyomozót, Straffordot, akit az író egészen mesterien egyénít. Megtudjuk, többek között, hogy szinte véletlenül lett rendőr, és még mindig arról ábrándozik, hogy átnyergeljen a védőügyvédi pályára. Családja nincs, barátnője is csak néhanapján, akkor is ugyanaz, akivel régebben már járt...
A könyv nem csak a stílusa miatt több, mint krimi. Nyilvánvalóan magasabbra tekint. Pontos látlelet a századközépi Írország mindennapjairól, és nem mellékesen mélyre ás a katolikus egyház egyik folytatólagosan elkövetett bűnsorozata ügyében.
Az áldozat kétszer szólal meg az egész könyvben. Először a legelső lapokon, amikor belső monológját kísérjük végig a halálos döfések közben, lefelé tántorogva a lépcsőn. Másodszor a cselekmény visszalép tíz évvel korábbra, és ott halljuk a későbbi áldozat gondolatait arról, mi történt vele élete egyik fordulópontján. A könyv végén, a fontos, tíz évvel később játszódó Epilógusban újra látjuk a nyomozót is. Lám, az érsek mégsem tudta kirúgatni... Felejthetetlen epizód, mikor karácsony este a fogadóban váratlanul és hívatlanul bekopog Strafford nyomozóhoz Peggy, a bögyös szolgálólány, akiről hősünk csak titokban álmodozott. A lány becsusszan mellé az ágyba anyaszült meztelenül, mondván, hogy elhozta neki a karácsonyi ajándékát. És megkérdezi tőle, hogy van-e nála olyan izé. A nyomozónak csak lassan esik le, hogy óvszerre gondol. De nincs nála, egyrészt azért, mert 1957-ben ez illegális (!) volt Írországban, másrészt meg őt elkerülték eddig a futó kalandok. Peggy elmondja, hogy ne búsuljon, mert számos más módja van a dolognak így is… És hogy egészen helyes embernek tartja, de a lábkörmét igazán levághatná.
Szép, komoly, egyben szórakoztató könyv. A gördülékeny és friss fordításhoz csak egyetlen megjegyzés: biztos, hogy jó magyar megfelelő a katolikusok által a protestánsokra használt (the Prods) gúnykifejezésére a „protkók” szó?
(Snow, Faber and Faber, 2020. Magyar kiadás: Helikon, 2023. Fordította: Pordán Ferenc. 374 o. Ára: 4299 Ft.)
