Jimmy Carter 100 éves
Ha jól számolom, öt volt amerikai elnök van még életben, és egyet közülük személyesen ismerek – és nem csak annyira, hogy egyszer véletlenül kezet rázott velem. 1993 júniusában egy egész napot töltöttem el vele és feleségével. Mint útikönyvíró, személyes idegenvezető. Az amerikai követség hívott fel, hogy egy VIP vendégük lesz, de nem mondhatják meg, hogy ki az. Mondjak három vacsorahelyszínt is, majd ők kiválasztják, hol fejezzük be a napot. Jól meglepődtem, amikor beültem a vendégek mellé a limuzinba. Nem volt nehéz feladat. Ő is és a felesége is, nagyon érdeklődőek voltak, és hiába voltam náluk évtizedekkel fiatalabb, én fáradtam el hamarabb. Délutánra az elnök a bizalmába fogadott. Egy ponton azt mondta, hogy ugye nem vettem be ezt a mogyorófarmer dumát. Ő a haditengerészeti akadémián végzett, aztán nukleáris mérnöknek tanult. Egy tengeralattjárón szolgált, amikor 1953-ban apja meghalt és át kellett vennie a családi farmot.
Az elnökségéről egy kukkot sem beszéltünk, de én sokat tudtam róla. Már annak idején is imponált egyenessége, elnökségét is ennek köszönhette, a Nixon-Agnew-féle erkölcsi mélyrepülés után.
Elnöksége sikeresen indult. Az első nap kegyelmet adott az összes vietnámi szolgálatot megtagadónak. Camp Davidben békét teremtett
Egyiptom és Izrael között, aláírta a Panama-csatorna szerződést, véget vetett a gazdaság stagnálásának, létrehozta a szövetségi energiaügyi és oktatási minisztériumot. (Azt se felejtsük el, hogy 1978-ban ő határozott úgy, hogy visszaadja a Szent Koronát Magyarországnak. Egy feltételt szabott: a kommunista pártfőtitkár ne legyen jelen a ceremónián.)
Hanem aztán jött a nicaraguai forradalom, és főleg az iráni túszválság, és annak balul elsült mentési kísérlete. De nem igazán emiatt vesztett.
A Reagan-féle ideológiai gőzhenger, az új gondolatok reménytelenné tették Carter újraválasztását. A hivatalban lévő elnök 49:489 arányban vesztett az elektori kollégiumban.
Budapest tetszett Carteréknek, és este 10-kor, amikor hazaértünk a Marriott Szállóba, megköszönt mindent, és mivel én is adtam neki egy könyvet, azt mondta, ő is akar adni egyet. Elküldeti a követségen át? –kérdeztem.
Nem, most oda akarom adni. Nem bízom a követségekben... Úgyhogy fel is mentem az elnöki lakosztály előszobájáig, és ott a kezembe nyomta a könyvet, amelyet azon nyomban dedikált.
Azt hittem, sose látom többet. De másnap reggel az Országház közelében, kocogás közben mégis összefutottunk. A testőrei alig bírtak lépést tartani vele. És három év múlva, a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, amikor a millecentenáriumi ünnepség csúcspontján ő volt a díszvendég. Már nem farmeres lezser alak voltam, hanem megtört tekintetű, öltönyös tisztviselő. Akkor odajött hozzám és üdvözölt.
Hogyan ismerhetett meg, nem tudom. De biztos, hogy ekkora agykapacitással nem véletlenül lett az USA elnöke.
