Jerger Krisztina halála – fia írása

Anyukámmal együtt nagyon szépen köszönjük a részvétnyilvánításokat Tudjuk, hogy színtiszta szeretetből jönnek. Csak egyvalamit szeretnénk kérni, a „sajnálom” szó, pontosabban érzet felülvizsgálatát.

Ehhez segít, ha tisztázok valami fontosat, amit idáig csak egyesével adtam át, akinek tudtam, de egyrészt mindenki megérdemli, hogy képben legyen, másrészt most már én is ezt szeretném, anyukám és magam miatt is: Ez a történet nem egy rossz történet, hanem egy GYÖNYÖRŰSZÉP, TELJES ÉS KEREK, JÓ TÖRTÉNET. És nem is a helyzethez képest „jó”, hanem idézőjel nélküli, emberséges, igazi nagyságtörténet, amiben az elégedettség a fő motívum, és nem a bánat – inkább irigylésre méltó, mint „sajnálatra”, és nemhogy a végét leszámítva, hanem főleg a végével EGYÜTT. Azt kell elképzelni, hogy adott vagy adatott egy élet mindenkinek, vágyakkal, tehetséggel és korlátokkal, amiből a legtöbbet hivatott kihozni, az igazi énjét kibontakoztatni.

Anyukám 72 éves korára arra a szintre jutott, hogy két lábbal állva a valóságban, a legnagyobb nyugalommal mondhatta el, hogy mindent megcsinált a Földön, amiért jött. Szakmailag, szellemileg, érzelmileg és az anyagi világban is (gondolok itt például a balatoni házra, ami mindenki tudja milyen boldog helye volt az elmúlt tíz évben). Nem maradt benne hiány, sóvárgás, vagy ki nem élt vágy. És, hogy világos legyen, hangsúlyozom, ezeket mind ő mondja, nem én húzom ki a felhők közül és nem utólag találom ki fals vigasznak. Ráadásul nem csak az utolsó hetekben mondta ezeket, hanem amikor bő két hónappal ezelőtt kiderült a helyzet, és először beszélgettünk

idén a halálról, akkor is, méghozzá akkor még azzal a tudattal, hogy nagyobb esély van a gyógyulására. De ez később sem változott. Tehát a feladatát elvégezte, és eljutott a kiteljesedett önmagához. Ez azért biztos, mert erre nincsen univerzális mérce, ezt mindenki magához méri, ez egy érzet – és anyukám ezt érezte. Kívülről és közelről nézve én ezt csak alátámasztani tudom, talán még lerajzolni is. Bárcsak mindenki eljutna idáig, mielőtt tovább áll, és hamarabb, mint Ivan Iljics. És természetes, hogy nem egyenes úton és akár ordító hibák árán történt mindez, és nincs tökéletes ember, csak közelíteni lehet egy képhez, de anyukám, az utolsó pár évre főleg, már akár túl is fejlődött a maga által vállaltakon. Szóval kétségtelen, hogy továbbra sincs mit sajnálni, sőt.

Maga a betegség: onnantól kezdve, hogy március közepén diagnosztizálták a betegséget, és kiderült, hogy nem a „nyugdíjas” tornán húzta meg a hátát, amit hitt, ahol pofátlanul könnyűnek találta a feladatokat, ezért felkapott pár súlyzót is hozzájuk (ez igaz történet) – elindult egy hullámvasút, pusztán orvosi értelemben is. Voltunk otthon, lent Balatonon, volt barátoknál, akik vigyáztak rá, és persze a kórházban, mindig az adott állapottól függően. Azt kell tisztáznom ezen a ponton, és ezt főleg a közeli barátoknak üzenem, akik esetleg nem értik, hogy miért nem búcsúzott el nyilvánosabban, hogy habár a tüdő- és csontrák pont olyan komoly, mint amilyennek hangzik, VÉGIG ott volt a reális esély a gyógyulásra, nem a mi hitünk szerint, hanem az alapján, amit az orvosok mondtak. Utólag persze minden más megvilágításba kerül, de akkor inkább úgy fogalmazok, hogy akkor mi ezt így éltük meg, még azzal együtt

is, hogy az orvosokat mindig arra kértük, hogy nemhogy ne hazudjanak vagy szépítsenek, hanem a legsúlyosabbat mondják, hogy fel tudjunk készülni bármire, ha arról van szó.

Mindehhez hozzá kell venni, hogy az egész történet a kötelező karantén ideje alatt zajlott, és anyukám érthetően nem akart mindenkit körbehívni ezzel a hírrel, mert nem telefon téma, és inkább a gyógyulásra koncentrált. Összességében tehát a két hónap nagy része hullámzóan telt el, hol jobb, hol rosszabb napokkal, de a folytatás reménye, hol élénkebben, hol halványabban, de végig ott lebegett valahol a látóhatáron belül.

Csak a halála előtt egy bő héttel hívott be a doktornő magához, hogy a tudtomra adja, hogy bár még mindig mind a két kapu nyitva áll, az egyik mostantól tágasabb, nem is merik jelenleg meglépni a második kezelést, mert ezen a ponton veszélyes.

Amikor aznap később beszéltem anyukámmal, nem ezzel kezdtem neki, hogy ne ez törje meg, ehhez képest ő vallotta be, hogy döntéshelyzetben érzi magát, pont középen, és őszintén nem tudja, merre induljon tovább. Az egyik irányt nem kell magyarázni, de a másikra azt mondta, hogy ugyanannyira megnyugtató a halál gondolata is, és hol az egyiket, hol a másikat preferálja – bármiféle drámaiság nélkül. És akkor, szerencsére az ő érzései alapján, meg tudtuk beszélni sokadszorra is, hogy bármelyik ajtón lép ki, rendben van, és én is és mindenki, aki szereti, vele van, de én sem és senki sem számít most, ez az ő története csakis saját magával. Még abban is megnyugtattam, hogy végső soron ez nem is az ő döntése, nincs is semmiféle döntés, azt már ezer éve meghozták, bármit csinálhat már, lehet, hogy pár hónap múlva együtt utazunk

valahova, és az is lehet, hogy holnap reggelre elalszik.

Rendesen kell ennie és innia főleg, de mást nem tehet, én meg ugye, azon kívül, hogy vele vagyok végig és szeretem, még ennyit sem. Úgyhogy megbeszéltük, hogy ez innen most már végképp egy hullámvasút, szóval nincs más dolga, dőljön hátra, és élvezze az utat, amin nevettünk.

Azt kell megérteni, hogy az életben az első és a legtermészetesebb dolog a halál, a kettő ugyanaz, ketté sem lehet bontani őket, és akinek a halállal, mint jelenséggel, baja van – annak az élettel van baja. Ezt értsétek meg, kérlek, hogy anyukámmal mi ezt együtt, kettesben, feloldottuk, amikor mindenféle terelés nélkül nyíltan belementünk az ő személyes halálába, az ő hiányába, a nélküle való életbe, rögtön már a legelején. És igen volt, hogy ugyanilyen nyugodtan, mint most, csak beszéltünk róla, és volt, hogy újra, mint egy kisbaba a lábánál csak zokogtam, és még meg sem ölelhettük egymást egy világjárvány miatt. De belementünk, és nem félt. Két hónappal ezelőtt sem, és az utolsó órában sem. És most jön a fokozás, amin senki sem fog meglepődni, aki anyámat igazán ismeri, csak azzal, hogy leírom röviden a tényeket, az utolsó két napról.

Vasárnap arra ébredtem, hogy több nap csend után, hogy nem válaszolt az üzeneteimre és nem vette fel a telefont sem, nem fogadott hívásom van anyámtól (egyszer már előtte volt ilyen, akkor pihent – és tudtam, hogy a doktornő akkor is hív, ha kritikusabb helyzet van, nem csak utólag, ha már történt valami, és valahogy össze is vagyunk kötve máshogy is, szóval nem izgultam). De ugye még magamhoz sem tértem és

visszahívtam. Annyit mondott: „Gyere be”. „De telefonon nem mondod el, legalább, hogy mi van? Most menjek be?” „Gyere be”. Amikor beértem, éppen az ágyán ült (a vége felé végig az ágyában volt, ült, vagy feküdt, és azt sem árt tudni, hogy a járvány miatt hatóságilag tilos a látogatás, még mindig, tehát nem olyan egyszerű „bemenni”, és maradni is csak 15 percet szabad). Amikor odaléptem, mondta, van hozzám három fontos mondata, de előtte jöjjön oda a doktornő is, mert van egy, amit mindkettőnknek hallania kell. És akkor azt mondta, hogy előző nap eldöntötte, ő meg akar halni. Tényközlés volt, nem jelenet.

Mindketten értettük. Lehet, hogy orvosilag hülyeség, amit mond, azt hozzátette, de nem látja a fényt az alagút végén, ezt az állapotot meg nem érdemes fenntartani, szóval döntött, tovább akar lépni. Kevés életszeretőbb és együttérzőbb társaság van egy ilyen szobánál, a szívem legmélyéből mondom, amikor a doktornő kiment, a szomszéd néni egyből elkezdett sírni, és mondta közben, hogy Kriszta néni ne tessék ilyet mondani, tessék maradni, de anyukám átnyúlt és megfogta a kezét, elbúcsúzott, és a lehető legmelegebb hangon azt mondta, hogy de de, elmegyek, muszáj elmennem, és teljesen másfajta könnyek voltak a szemében – miközben én fogtam anyukám másik kezét, és én is a szomszéd kopasz nénit vigasztaltam, hogy minden rendben van… Mielőtt a dokinő kiment, anyukám még pont akkor kapott egy erősebb fájdalomcsillapító szurit, úgyhogy mire odajutottunk, hogy megkérdezzem, mi az a három annyira fontos dolog, amit mondani akart (amikről már akkor tudtam, hogy egyáltalán nem azok, főleg ezek után) már félálomban volt, és látszott rajta,

hogy egyre kevésbé fog tudni már megszólalni. Úgyhogy gyorsan megbeszéltük, hogy kedden, ami a szerencsenapja, délután, mert akkor nyugi van és tudok talán többet is maradni, visszajövök. És majd akkor elmondja ezeket a nagyon fontos dolgokat, ha ébren van. Kifelé még találkoztam a doktornővel és szóltam, hogy kedd délután visszajövök. Ő azt mondta, hogy a biztonság kedvéért jöjjek be hétfő délután is, mert anyukámnak bármilyen ütemben szűkülhet a tudata. Én mondtam, hogy persze, és, hogy köszönöm (törvényileg továbbra sem szabadna beengedniük, ami érthető is, hiszen ez egy tüdőbeteg osztály). Úgy feküdtem le, hogy kikészítettem egy képet, holnap hogy fog örülni anyukám, hogy előbb megyek be. Reggel megint a telefonjára ébredek: „Gyere be.” „Jövök, nem tudod, de ma jövök, délután ott is vagyok.” „Gyere be minél előbb.” „Jó, de miért?” „Mert 12-kor már nem leszek életben, addigra meg akarok halni.” Nem „fogok”, hanem „meg akarok” – nagy különbség. Bementem. Teljesen tiszta volt a fejem, a két hónapban viszonylag végig, pár kivétellel. Most végképp, a világ mind a két felét láttam, ahogy a legtermészetesebb és szenvtelenebb módján ölelik egymást. Mégis, amikor a szokásos, vírust ellenőrző protokollra vártam, és túl nagy volt a sor, leültem egy székre és elkezdtem zokogni. A mellettem ülő néni meglátott és szó nélkül beengedett maga elé. Annyira sírtam, hogy nem bírtam kimondani a nevem… amikor felengedtek, és bementem anyukámhoz, és láttam, hogy még ott van, csak folytatnom kellett, de most már nem tehetetlenségből, hanem szeretetből sírtam, átöleltem, úgy, hogy ne fájjon neki, és csak ott ültem és sírtam, amíg fogta a

kezem. Előző nap vettem le először a kesztyűmet az egész parádé legeleje óta, aznap már fel sem vettem, a kezét is először mertem megpuszilni. Pár perc múlva megnyugodtam, és megkérdeztem, hogy mi az a három nagyon fontos dolog, amit annyira el akart mondani. Ahogy sejtettem, a világon egyáltalán semennyire nem volt fontos egyik sem, de legalább most már tudom, hogy a számlatömb nem az előszobai szekrény jobb felső polcában van, ahol eddig, hanem a laptop táskájának az elülső kis zsebében (és most már ezt mindenki más is tudja). Jó lesz megtalálni. Azt kell megérteni ebből, hogy egyrészt anyukám annyira rendszerető volt, hogy a halálos ágyán is rendbe tett még pár dolgot, és utána még külön megkért, hogy a dokinéninek ne felejtsek el hálapénzt adni, és még azt is megmondta, hogy pontosan mennyit, úgy, hogy ezen a ponton, minden egyes levegővétel egy küzdelem volt már neki, ki volt száradva a kis szája, és tudom, hogy másoknak más a szeme, de én aznap láttam először betegnek, halálos betegnek. De az egészből az a legfontosabb, ami szerintem gyönyörű szép, és ezzel visszatérek az fő gondolatmenethez, hogy annyira jóban voltunk, és annyira megbeszéltünk mindig mindent, ami fontos, és nem főleg a betegsége alatt, hanem a betegsége alatt is, hogy az utolsó közös óráinkban, miután elmondta azt a három rettentő fontos dolgot, hogy hol a számlatömb, már nem volt mit mondanunk egymásnak, és nem is kellett semmit, csak ott ültem csendben, ő meg feküdt, és fogtuk egymás kezét. És tudta, hogy ott vagyok, mert időközönként rákérdeztem, és tudatánál volt végig, mert néha felültünk inni, ami minden esetben egy tíz perces mozdulatsor volt, egy korty folyadékért.

És tudatánál volt, mert az egyik ilyennél pont kettőkor ránéztem az órára, és mondtam, hogy hát, ez a tizenkét órás jóslat nem nagyon jött be, és mivel ez egy jó vicc, derültünk. És egyszer mondtam még neki, hogy másnap behozok egy már nem is tudom mit, és erre is reflexből válaszolt, kicsit csodálkozva is, hogy milyen nehéz felfogású egy gyereke van, hogy Dávid, holnap én már nem akarok élni. És amikor kérdeztem, hogy jó-e neki, hogy ott vagyok, akkor mindig mutatta, hogy igen, és néha félálomban is megszorította a kezem. Aztán miután már több órája ültünk ott csendben, ő néha aludt, talán egyszer én is, és néha sírdogáltam még kicsit, valamiért elhatároztam, hogy négykor pontban elmegyek. Egyrészt, hogy ne kerüljünk bajba és ne használjuk ki túlságosan az engedékenységet, a nővérkék jófejül még el is választottak minket egy kicsit egy spanyolfallal a többiektől, másrészt, csak úgy beugrott. Erre háromnegyed négykor anyukám éppen felébredt, és azt mondta, hogy jó, most már menjek haza, én meg mondtam, hogy jó, még pár percet azért maradok – ezzel még az sincs bennem, hogy maradhattam volna akár tovább is. Még a nővérkének szóltam, hogy anyukámmal reggel mindent megbeszéltünk, többek között azt is, hogy most már mindent megbeszéltünk, és most már csak az a fontos, hogy ne fájjon semmi, hogy ne szenvedjen, nem kell, hogy ébren legyen, ha mostantól minden nap, amikor bejövök, sosincs tudatánál, az is jó, csak had pihenjen. (A nővérke jelezte nekem finoman, hogy azzal, ami most benne van, már most sem fájhat neki semmi sem, elvileg). És ezt úgy beszéltük meg anyukámmal előtte, ami tetszett is neki, hogy az a történet pont most jutott

életében először eszébe, és mesélte el pár hete, hogy akit nagyon szeretett, a keszthelyi nagypapája, hozzá ő járt be a legvégén a kórházba minden reggel biciklivel, még kicsi volt, és a nagymama mindig csomagolt neki tojássárgáját cukorral felkeverve egy pohárban, és anyukám ki nem állhatta a kogel mogelt, de megvárta amíg a nagypapa, aki nagyon ráncos volt, megissza, és utána hazabiciklizett a nagymamához. És amikor egyik reggel bement a kórházba, és ott mondták neki, hogy sajnos a nagypapa éjszaka meghalt, akkor egyből arra gondolt, hogy szegény nagymama milyen szomorú lesz, és azonnal elhatározta, hogy másnap reggel mondja csak el a hírt otthon, legyen még egy jó napja a nagymamának – és a kicsi gyerek fejével lehúzta az egész pohár, undorító dzsuvát, és úgy indult haza. És mondtam neki, hogy én is így járok majd be hozzá, és majd ha nem lesz itt, akkor én is csak másnap szólok mindenkinek.

Azzal az érzéssel jöttem ki a kórházból, hogy eddig csak támogattam anyukámat abban, hogy tovább lépjen innen, de most már azt kívánom, hogy minél előbb elaludjon. Azt éreztem, ha létezne az a piros gomb, akkor megnyomnám, és ezt remélem senki sem érti félre. Hazafelé még az útba eső kertészetben, ami mellett ezerszer elmentem már, és hónapok óta húztam, vettem még egy kicsi fát anyukám nevében.

Otthon még beszéltem az unokatestvéremmel és elmeséltem, hogy mi történt, milyen szép volt, és mennyire jó, hogy ott lehettem, és mondta is, hogy milyen jó, hogy beszéltünk, mert akkor most még biztosan időben, ő is elbúcsúzik, úgy is kint van a kertben. És fáradt voltam, és aludni készültem, de valamiért

felkaptam a telefonom, és hiába tudtam, hogy nem az, hogy nem nézi, hanem nem látja már az övét, ráadásul, amikor aznap megkérdeztem, hogy folyamatosan villog, sok üzenetet kap, nem kell válaszolni, de felolvassam-e őket, biztosan szépek, akkor azt mondta, hogy nem kell, annyira nem érdekelte már az itteni világ – de azért küldtem neki egy szívet, amit addig amúgy sohasem, csak mindig valami közléssel együtt. Aztán amikor már úgy harmadszor feküdtem le, és harmadszor is elfelejtettem kikészíteni a kenőcsöt, amit végül megígértem a végén, hogy beviszek, és mérgesen még egyszer kikeltem, hogy basszameg, nem lehetek ennyire sötét, és végre kitettem, akkor visszafelé láttam az ágyon, hogy a nagybátyám hív, anyukám testvére, fél egy körül, akivel eddig legkésőbb talán kilenckor beszélhettünk életünkben. Csak annyit mondott, hogy tudom-e, hogy az anyukám már békésen alszik, 23:30 körül, szépen leállt a keringése. Mondtam, hogy most már tudom, és le is tettük. Én nagyon-nagyon megkönnyebbültem, és egy nagyon fura boldogság járt át, hónapok óta először, lefeküdtem, sírtam egy darabig, és nagyon büszke voltam rá. Aztán meggyújtottam egy gyertyát, hátha találkozunk éjjel, és lefeküdtem újra, mert másnap korán kellett mennem a kórházba a cuccaiért. Alvás előtt még megnéztem a telefonom, és egyáltalán nem csodálkoztam, hogy 23:30-kor írtam neki az üzenetet, aztán megnéztem az apukám oldalát is, mert neki amúgy egész nap a szülinapja volt, és én direkt még reggel írtam neki, láthatóan nagyon jól érezte magát, és még online volt, úgyhogy kikapcsoltam a telefonom, és lefeküdtem aludni.

Azt remélem, mindenki érti, hogy anyukám vasárnap délután bejelentette, hogy meg akar halni, és már másnap(!), a másik 12 óra előtt, meg is csinálta! Ez klasszikus anyám, álljon be a nulla személyes sorba, aki szerint ez nem így van. Pontosan úgy lépett ki, ahogyan élt. És abban az egy plusz napban is, végig együtt voltunk, és fogtuk egymás kezét, amiért most éppen nem bánatomban, hanem örömömben sírok, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy például nem másnap mentem be, vagy ő nem előbb aludt el, és a teste megvárta, amíg rendesen elbúcsúzunk. Azon sem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy négy óra után igazából már fel sem ébredt teljesen többé. És érthető, hogy miért tartom ezt a mi esetünket fantasztikusan szerencsésnek. Az szokott fájni, amikor egy szerettünket túl sokáig látjuk szenvedni, ő maga meg szenved, vagy az, amikor túl hirtelen történik a dolog, és nincs idő elbúcsúzni. Anyukám aznap, amikor elbúcsúztunk, el is aludt. És a koronavírus miatt olyan, anyámhoz méltóan diszkréten zajlott le ez az egész, hogy azért is kezdtem el írni ezt a szöveget eleinte (csak közben vált terápiás eszközzé..) mert közeli családi barátok közül is sokan vannak olyanok, akiknek talán még mindig fogalmuk sincs, hogy igazából mi is történt. És visszanézve tényleg, az egész folyamat nagyon gyorsan játszódott le. És ehhez kapcsolódik az utolsó nagyon fontos motívum, amit megemlítenék, és amire utólag jöttem rá, amíg vártam a kórházban, hogy elvihessem a holmiját, és néztem a kedves kis idős, beteg bácsikat meg néniket csoszogni, meg hallgattam őket panaszkodni – hogy anyukám SOHASEM VOLT ÖREG. Két hónappal(!) ezelőtt, a hét centis(!) daganattal a tüdejében, még

úgy kellett lezavarni a létráról, hogy ne birizgálja a fákat, de annyira nem értette, mert hát az csak egy sima derékhúzódás a túl sok súlyzózás(!) miatt, de majd elmúlik. Mondom eleve a súlyzózás onnan jött, hogy felháborodott az öreg tornán, hogy mindenki öreg, sőt vén és a gyakorlatok is öregemberesek (ne rám nézzetek). Mindez akár szomorú is lehetne, ha valóban egy nagyon fiatal emberről beszélnénk, de anyukám 1948-ban született. (Szeptember 5. – ha valaki szeretné majd felköszönteni) ’56-ban dobálták az emberek a vállukon, mint a lengyel-magyar barátság szó szoros értelmében vett élő jelképét. Vasárnap, amikor megmondta, hogy meg akar halni, a doktornéni megkérdezte, hogy miért, a fájdalom miatt, az állandó fekvés miatt, a gyógyszerek miatt, a kórház, az alvatlanság – azt válaszolta, hogy ezek miatt mind, de legfőképpen a kiszolgáltatottság miatt. Még az utolsó nap is, a legutolsó nap(!) mindig magától akart felülni, oda kellett ugranom, és csak annyit segíthettem az ivásban, hogy odaemelem a poharat, közel hozzá. Amikor valahol a közepén, Balatonon voltunk, épp 1 liter(!) vízzel a tüdejében, mint utólag kiderült, úgy, hogy ülni sem bírt már akkor, csak feküdni, mert úgy valamivel kevésbé fájt, rendesen kiabálnom kellett vele (20-22 évenként kiabálok) hogy fel ne merjen menni a csigalépcsőn, a kibaszott kabátjáért, mert leesik, ott hal meg azonnal, akkor aztán meg nézhetünk, viszlát szép búcsú, ami jár nekünk, és én onnan ki nem veszem. Engem nem megkímél, hanem bánt azzal, ha nem segíthetek. Akkor csöndben maradt, mint a kiskutya, aki teljesen tudja, hogy rossz volt, és mondta is halkan, hogy jó, igazad van – csak nagyon nehéz felfogni,

milyen gyorsan változik minden. De akkor jó idomár voltam és nem érzékenyültem el. Meg volt egy alkalom, amikor bent voltam a kórházban és beszélgettünk, és épp bejött egy kedves, idősebb nővérke, és anyukám úgy fogalmazott, hogy jaj itt a nővérke, aki tisztába rakott és még ki is törölte a popsimat, újra kislány vagyok – és közben aranyosan elváltoztatta a hangját, de közben sírt is. Egyszóval anyám a fizikai fájdalmat tűrte, mindig is, a magatehetetlenséget viszont nem bírta elviselni.

Amikor mintát vettek a tüdődaganatából, ami gyakorlatilag az, hogy ledugnak egy tűt a tüdődbe, és meg volt beszélve az altatás, viszont nem találták az altató orvost, anyukám mondta, hogy hagyjuk inkább, csináljátok meg anélkül, mert nem akarta feltartani a többieket, hogy miatta kelljen várni.. ne legyen már „problémás” halálos beteg.. (utána felhívott, hogy nagyon érdekes tapasztalat volt, soha életében nem érzett még ilyen kellemetlen dolgokat a testében, szinte spirituális élmény volt, soha többet nem fogja ezt altatás nélkül beadni, ez az egy bőven elég lesz örökre – más kérdés, hogy soha többet nem volt ilyen). Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem csak az öregség, az öregesség is távol állt tőle. Nem csak szokatlan volt neki, minden porcikájával gyűlölte is, mint a fenti példák mutatják, a bármiféle kiszolgáltatottságot. És ezt mondom, hogy hálistennek úgy élt le 72 évet, ami az ő esetében még fiatalnak számít, hogy összesen kettő, de inkább csak egy hónapot élt le öregemberként, azt is titokban, szűk családi körben és alig pár barát közt, amikor segíteni kellett neki járni, beszállni az autóba, zuhanyozni és megtörölközni, felöltözni, enni, és a végén már felülni, beszélni és levegőt venni is. Nem

szerette. De szerencsére, és erről szól ez az egész blokk, soha nem is kellett megszeretnie. Fiatalon, de több mint hetven év tapasztalatával halt meg. Így már érthető, hogy mi ebben is a szép?

Szóval, hiába zokogtam végig a szöveget, úgy az egyharmadától kezdve, miközben írtam, és folyik a könnyem éppen most is (amit egyébként nem ajánlok írástechnikának, mert nem hatékony, főleg ha valaki közben néha a földön is fekszik – más, megfoghatatlanabb dolgokra viszont ajánlatos) megpróbálom összeszedni, hogy miért is SZÉP ez a történet, és nem sajnálatos, és nem szomorú. Azt is hozzátéve rögtön, hogy pár nehéz részt kivéve, végig szeretetből sírok, amiből eddig nem tudtam, hogy ennyit is lehet (sírni úgy hétévente szoktam valamiért, pedig szeretem, és most nem túloztam). És akkor ezt fel is írom első pontnak, az egész szépsége mellé. De visszatérve anyámra, mert most itt Róla van szó – adott egy ember, aki élete végére, és nem is a legvégére, eljutott arra a pontra, hogy emberileg mindent elért, amire a legjobban vágyott, és még olyan területekre és magasságokba is, amikre nem is hitte volna, hogy kódolva vannak benne. És azért fontos, hogy nem a legvégére, mert az utolsó jó pár évben már bőven a legnagyobb szabadsággal élvezhette a saját fáinak gyümölcsét, esetenként szó szerint. A másik fontos, hogy ezt már nem csak ő képzelte így, bár önmagában már az egy tökéletes élet, ha valaki végül ennyire megfelel önmagának – hanem a külvilág is ugyanezt tükrözi, csatolja vissza rá, és erősíti meg még jobban az igazában, és oszlatja el a maradék kételyeit is magával szemben (amiből több volt mindig is, mint amennyit a külvilág

ismer, de szerencsére már jó évekkel ezelőtt megtanulta szeretni is, nem csak irányítani önmagát – de akik régóta ismerik, gondoljanak csak bele, hányszor látták régen egyedül egyáltalán, és hányszor látták, vagy hallottak felőle mostanában, „nagykorában”, hogy egyedül van, és boldog) – de most visszatérnék a zárójel előtti részre, hogy azért írtam mindazt a külső megerősítésről szándékosan jelen időben, mert az a szeretet áradat, ami hétfő hajnal óta felé hömpölyög, és jelenleg számomra is felfoghatatlan mélységekből szakad fel mindenhonnan, váratlan helyekről is, az minden kétséget kizáróan bizonyítéka annak, hogy valamit kifelé is jól csinált.

Pont, amikor az utolsó nap öleltem és feküdtem óvatosan rajta, akkor lett világos, hogy az életem a kezemnél véget ér, és egy az egyben nem tudom átadni az erőm, bármennyire szeretném, és az ő kicsit hidegebb kezével is így van, az ő teste is egy külön kis zárt világ, amiből mindjárt ki is száll, pedig még össze is érünk. Hogy mi emberek mind csak a kezünkig érünk, de – a hatásunk nem. És az, hogy anyukámnak nem is az, hogy mekkora, hanem, hogy ilyen mélységű, katartikus hatása van, ami most folyamatosan ömlik szét a kettényílt felszín alól – az őt is épp ríkatja valahol, a test nélküli dimenzióban, a szem nélküli szemeit, ebben biztos vagyok. Kivéve, ha már visszajött, mert tudjuk, hogy munkamániás, bár ezt azért csak megvárja.

Szóval NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM MINDENKINEK, aki gondol rá, nem is a saját, hanem az ő nevében. Egyelőre még nem tud ide írni, de lehet, hogy a végére hagyok neki egy sort. És látható, hogy a jó élet mindig felülírja a halált – de anyám halála felér egy példaértékű élettel is, talán ezért is írtam le,

vagy jött ki belőlem részletesebben, mint esetleg konvencionális. Pedig a konvenció nagyon fontos számomra, ebben mindig egyetértettünk anyámmal (ha valaki nem ismer – ez egy vicc).

Tudom, hogy nagy fájdalmai voltak, azt hogy számomra elképzelhetetlenül iszonyatosak is. Azt is, hogy a börtönt büntetésnek találták ki, de amikor az ember a saját testében van börtönben, az az igazi kárhozat. De mint mondtam, anyukám bírja a fizikai fájdalmat, és ez a pár kellemetlen pillanat mind elporlad, sőt, már rég el is porladt és jelentéktelenné lett, főleg amellett az ÖRÖK és már megváltoztathatatlan tény mellett, hogy ugyanazzal az eleganciával, határozottsággal és méltósággal, ahogyan élt, a Nagykapun keresztül távozott, és mivel nem félt a haláltól, nyugodtan mondhatjuk, hogy végül semmitől sem félt.

Köszönöm, hogy elolvastad, Anyukám legközelebbi barátja és fia, Dávid 2020.05.28.

Ui. 1: Ami az én részemet illeti, nagyon nyugodt vagyok és boldog, remélem a szövegből kiderül, hogy miért. És bármennyire elcsépelten hangzik, csak azt tudom tanácsolni, hogy MOST, már ma, a jelenben, aktívan legyünk jóban mindenkivel, akit szeretünk, és mindig legyen erő, kedvtől függetlenül (mert a kedv az kényes, de közben mindig megjön) benézni a felszín alá, amivel párhuzamosan az is elengedhetetlen, hogy mi magunk is mindig megnyíljuk, ha valakivel együtt vagyunk. Ez igaz a másokkal való

kapcsolatainkra, de saját magunkkal is így kell lenni, mert, hát, ugye magunkat is csak úgy kaptuk. És most már tapasztalatból is mondom, hogy ha ez beépül, és valaki így tud élni a mindennapjaiban, akkor az ilyen eseteknél, mint most a miénk, a végén nincs elfojtott düh, csak a hála marad.

Már csak annyi, hogy ez később sem fog változni, sőt, csak erősödni fog, mert nem elvesztettem valamit, hanem valamim van.

Ui. 2: Ez a kép az egyetlen kép, az utolsó napról.