Javier Marías: Rossz kezdet „Nem is olyan rég esett meg ez a történet – nem telt még el azóta annyi idő, mint amennyi ideig egy emberi élet tart, és mennyi az, szinte semmi, amikor véget ér, néhány mondatban össze lehet foglalni az egészet, és nem marad más utána az emlékezetben, mint a legkisebb mozdulatra vagy fuvallatra szanaszét szálló hamu –, de ma már mégsem eshetne meg hasonló. Főleg arra gondolok, ami velük történt fiatalkorukban, Eduardo Muriellel és a feleségével, Beatriz Noguerával, és nem is annyira arra, ami velem és velük történt, amikor én voltam fiatal, az ő házasságuk pedig egy hosszú, végeérhetetlen nyomorúság. Ez utóbbi most is ugyanúgy lehetséges volna, mármint az a része, ami engem érint, mert az még most is történik, vagy talán inkább nem ért még véget, bár a kettő lehet, hogy egy és ugyanaz.” Marías tizennegyedik könyve terjedelmes, de cseppet sem hosszú, viszont végtelenül tágas mű – a világnak egy hatalmas szeletét képes vitorlájába fogni. Marías stílusára talán az „elkalandozó” a legjobb jelző. A történet 1980-ban játszódik, a középkorú mesélő huszonhárom éves korában. A könyvnek a leghatározottabban van eleje, közepe és vége. Fordulatok, csattanók tarkítják a jól szerkesztett, az izgalmakat gondosan kiporciózva adagoló cselekményt. Ám a szerző egy-egy ponton szándékosan lassít. Ilyenkor szellemesen filozofál arról, hogy az életben hogy szokott lenni, amikor valaki fiatal, amikor szeret valakit, amikor szemet vet egy nőre, később, középkorúan minderre hogyan néz vissza, hogyan ítélkezik, mindezt kevés szóval, láttatóan. Ilyenkor az olvasót képes saját életében rövid vakrepülésre küldeni, és hopp, máris itt a következő fordulat a könyvben, amely így máris újra magába szippant bennünket. A filozofáló gondolatfutamok egyébként vissza-visszatérnek, mit egy nagyszabású Bach mű témái szoktak.