Jaumecabreenvetkem

Jaume Cabré: Én vétkem. (A 249. oldalig) A Vademecum története során néhányszor már előfordult, hogy egyegy (vastag) könyvnek nem tudtam kivárni a végét – de be akartam róla számolni. Most is ez a helyzet. Két hete olvasom ezt a regényt, és még csak a 249. oldalon járok.

A regényt a Vademecum egy lelkes olvasója ajánlotta. Azt mondta róla: remekmű-gyanús. „Tegnap éjszaka, ahogy róni kezdtem Vallcarca esőáztatta utcáit, egyszerre rájöttem, hogy megbocsáthatatlan hiba volt ebbe a családba születni” – szól az első mondat. Vallcarca, „mint köztudomású”, Barcelona egyik negyede, van ilyen nevű metróállomás is.

Ez a regény sokszereplős, sokhelyszínes, sok idősíkos, úgynevezett trükközős narrációval él, mégis egyszerűnek, gördülékenynek hat, szerkezete olyan magától értetődő, mint egy kavics formája. A beszélő, az évszázad és a téma olykor bekezdésen belül is változik. És nem az egyes posztmodern írók magamutogató pökhendiségével, hanem azzal az átlagos olvasni szerető embernek szóló üzenettel, hogy: „ezt a történetet csak így lehet elmesélni.”

Van ötszáz évvel ezelőtti kolostori, háromszáz évvel ezelőtti hegedűkészítői, 1930-as évekbeli vatikáni szál is, a történet rendre visszatér egy hatvanas évekbeli jómódú háztartásba, ahol zajlik a rendkívüli értelmi képességekkel rendelkező kisfiú, Adrià Ardèvol fejlődésregénye. Kézirat- és régiségkereskedő papája kétszeres csodagyereket akar nevelni belőle, olyat, aki tízéves korára már egy tucat nyelven beszél, és ugyanekkorra pódiumképes hegedűművész lesz. Eközben villanásszerűen tovább pereg a többi cselekményszál. A Rómában teherbe ejtett almaárus lány, a hegedűkészítőknek fát kereső és szállító favágó és az amulett története. A papának van egy titokzatos régiségboltja is, Adrià ott is szívesen időzik. Aztán egy időre megmerítkezünk a papa szeplőtelennek nem nevezhető múltjában, és középpontba kerül egy Lorenzo Storioni nevű cremonai

hegedűkészítő mester Vial nevű hegedűje – ahogy nőnek az oldalszámok, egyre több epizódját tudjuk meg a hangszer hosszú és kalandos életének. Néha - mindössze kétszer - dőltbetűs részek is vannak. Ezek Adrià öregkorában játszódnak. Kopasz, kövér, magányos férfiként látjuk viszont a félistennek induló főszereplőt, aki még mindig élete nagy szerelme után epekedik, hozzá beszél állandóan (nem csak a dőlt betűs részekben).

A századik oldal körül aztán meg is látjuk a szépséges, festőnek tanuló Sara nevű lányt. És majd elfelejtettem a vidéken, a nagybácsinál eltöltött nyarakat, ahol Adrià alámerül egy természet közeli nagycsalád mindennapjaiba, tanúja lesz, hogy valaki könyékig benyúl egy tehén fenekébe, hogy megvizsgálja.

A cselekmény minden szála végtelen nyugalommal, terv szerint hömpölyög előre, bár mindez nem hat mesterkéltnek. Mi magunk éljük meg a dolgokat – mindegyik szereplőét külön.

Mi jöhet itt még? Több mint a fele hátra van. Rettentő kíváncsi vagyok, hogy ez a remekműgyanús könyv valóban remekmű-e. Lehet, hogy két újabb hét lesz, mire a végére érek. Pedig, higgyék el, nagyon igyekszem.

Jaume Cabré (1947-) igen sokoldalú, termékeny katalán író, írt elbeszéléseket, színdarabokat, tévésorozatokat, ez az ötödik regénye.

Valamennyi megjelent magyarul.

(Jo confesso, Raval Edicions, 2011, Libri, 2014, fordította Tomcsányi Zsuzsa, Borítóterv: Somogyi Péter, 679 o., ára 4990 Ft.)