Jókai a nagyenyedi két fűzfa 629

Jókai: A nagyenyedi két fűzfa Újabban nagy örömömet lelem gyerekkori kedves olvasmányaimban.

Annak idején ezek jelentős részét egy Ifjúsági Kiskönyvtár nevű sorozatban magam vásároltam meg, az ebédpénz rovására. Azonban az elsőt Jókai-rajongó anyukám adta a kezembe, valamivel azután, hogy kinőttem a Bodó Béla által megálmodott Brumi mindenféle kalandjaiból.

Az Ifjúsági Kiskönyvtár formátumában és a belív-papír ócskaságában megegyezett az Olcsó Könyvtárral, azonban e kötetek borítója fényes volt, és akkor érdekesnek tűnő színátmenetet mutatott. Ez a bizonyos kötet alul piros volt, és lassan, fokozatosan narancssárgába ment át. Az impresszum szerint 40 ezer (!) példányban nyomták a Vörös Csillag Nyomdában. Így kezdődik a címadó elbeszélés: „Felvinc és Enyed között egy kis bérci patak vágja keresztül az utat, melyen most tartós kőhíd van építve. A híd mellett kétfelől a patak oldalában emelkedik két roppant fűzfa, és ezen két fűzfának históriai emléke van. Hét emberivadék látta azokat felnőni, s ivadékról-ivadékra szállt a történet, s máig is úgy emlékeznek arra, mintha csak a mi életünkben történt volna... Éppen száz és ötven esztendeje annak, hogy a kuruc-labanc világ legszebb divatjában vala; ma a kuruc, holnap a labanc osztott törvényeket Enyednek; mikor az egyik kiment az egyik városvégén, a másik bejött a másikon.

A jó enyediek váltig jobb szerették volna, ha e derék emberek, ahelyett, hogy őket látogatják, inkább egymást keresnék fel; de ezek bölcs urak voltak, és hallottak valamit azon stratégiai fogásokról, miszerint az ellenséget azáltal is meg lehet verni, ha a környéket élelmiszereiből kipusztítják. Ők ezt vevék gyakorlatba.”

Ezek után azt mutatja be az író, hogy a kuruc és a labanc pontosan hogyan egykutya (a kuruc vezér neve Balika, a két labanc vezér neve Tajtigfritzig és Bórembukk), és a városbíró miként próbál

egyensúlyozni közöttük. Aztán a kollégiumi élet leírása következik (hatszáz diák tanult ott annak idején), és megismerjük Klárikát, Tordai Szabó Gerzson rektorprofesszor féltve őrzött, persze szépséges leányát, akiért versengve, titokban rajong a professzor két kedvenc diákja, de különösen az egyik.

Noha az 1853-ban született húsz oldalas elbeszélésben 34 lábjegyzet van (és ez cseppet sem túlzás), úgy érzem, hogy ez a szöveg csont nélkül átjön egy felsősnek, nem beszélve egy gimnazistáról. Sok vita folyik manapság arról, hogy kell-e Jókai az iskolában, húsz évvel azután, hogy a Harry Potter könyvek berobbantak a világba.

Visszaszoktatták a gyerekeket az olvasásra, de egyben új izgalmassági sztenderdet hoztak. És az bizony nem egyezik a Jókai-regényekével.

De azért van remény: a kispróza felől tessék támadni. Tanítási célra talán még jobb ebből a kötetből Az utolsó csatár című írás, amely a mohácsi csata egy elfeledett hősének állít emléket, 13 oldalon, írd és mondd, kettő lábjegyzettel.

Most már elő kell venni Golicintől a Negyven elszánt kutatót. Az nagy kedvencem volt!