Ivanbunyinaszerelemszentsege

Ivan Bunyin: A szerelem szentsége (Mitya szerelme) „Látta: itt a reggel, és a szoba olyan fényes és meleg a naptól, hogy az ablaküvegeken már másznak az újjáéledő legyek… másnap ebéd után pedig a nap a ház mögé rejtőzik, a túlsó oldalon, az ablakon túl pedig a kékesen halvány tavaszi hó, s a kék ég, a fák csúcsai között nagy fehér felhők… harmadnap pedig a felhős égbolton élénk foltok tűnnek fel, a fák kérge nedvesen csillog, és úgy csepeg az ablak fölött a tetőről, hogy az ember nem győz örülni, gyönyörködni… Azután meleg ködök, esők következtek, néhány nap alatt fellazult, elolvadt a hó, a folyón zajlásnak indult a jég, örvendezőn újra kifeketedett, előbújt a kertben s az udvarban a föld…” – ez a szép leírás szerepel egy könyv 41. oldalán.

Egy kedves professzorom egyszer arra intett, hogy „orosz klasszikusokat mindig kell olvasni, forduljon az ízlés bármerre is”. Én ezt egy ideje úgy fordítom le magamnak, hogy rostdús ételt mindig kell enni, hogy egészséges legyen az ember. Az idei év eleji orosz olvasmányom egy félig-meddig elfelejtett klasszikusra, Ivan Bunyinra (1870-1953) esett. Pedig 1933-ban első oroszként (!) irodalmi Nobeldíjat is kapott. (Tolsztoj furcsa módon élete utolsó tíz évében kaphatott volna Nobel-díjat, de helyette olyanok kaptak, mint Bjørnstjerne Bjørnson (1903), Frédéric Mistral (1904), Rudolf Christoph Eucken (1908) és mások, hozzá nemigen mérhetők.

Bunyin sikeres költő, novellista, angol művek fordítójaként lett híres, nem sokkal a 17-es forradalom után Ogyesszába költözött, onnét pedig az utolsó Franciaországba induló hajóval emigrált. A kevés igazán sikeres, nagyon elismert emigráns egyike volt, ebben a nemben Sztravinszkijhoz és Nabokovhoz hasonlítható. Velük ellentétben nem újító, hanem utolsó mohikán típusú író volt, a 19. századi próza örököse, az orosz táj szépségének megéneklője, az elpusztult falu elsiratója.

A szerelem szentsége című nevezetes kisregénye egy átlagos moszkvai diákról, Mityáról szól, aki beleszeret egy csinoska színinövendékbe, Kátyába, aki hagyja, hogy kísérgesse, imponál neki a diák heves szerelme, de érezzük, hogy csak játszik vele, eközben a színiiskola vezetőjével egy sikeres színésszel is udvaroltat magának.

Mitya egyszerre a mennyországban és a pokolban él. Egyszer csak a fejébe veszi, hogy neki most kell egy kis pihenés, hazautazik a kicsiny vidéki birtokra, özvegy mamájához, később majd csatlakozik Kátyához egy üdülőhelyen.

Hazamegy valóban, és az első napokban élvezi a gyerekkori édent.

Közben folyton írja hosszú leveleit szerelmének. Ő csak egyetlen, rövidke választ kap. Mégis mindennap ellovagol a postára délelőtt, hogy (esetleg) fél nappal hamarabb kapja meg imádottja levelét.

Közben az intéző szeretné jobb kedvre deríteni, szerez neki egy menyecskét, aki némi készpénz ellenébe hajlandó lebonyolítani vele egy sietős légyottot. (Úgy tűnik, Mityának ilyesmiben még nem volt része…) Amikor felkelt, a parasztasszony ezt mondta: „— Azt beszélik, maga ismerős Szubbotyinóban. Az ottani pópa olcsón árulja a malacait. Igaz-e vagy nem? Nem hallott róla?”

Vajon hogyan csordogál tovább Mitya élete? Annyit segítek: másnap érkezik egy szakító levél Kátyától… Érdekes módon, 1956 után Bunyint rehabilitálták a Szovjetunióban, nem emigránsként tekintettek rá.

(1925, Európa kiadó 1959, fordította Gellért György. A védőborítók, a kötésterv és illusztráció: Szász Endre. Eredeti ár: 14 Ft 60 f. ár 2015ben egy antikváriumban: 800 Ft.)