Ist-One Zoom című könyve, Orosz István szerint
„[Bányai rákerült] A térképre, amelyen egy terepasztal falusi házikóit rakosgatja egy masnis kislány, akiről kiderül, hogy egy színes újság
címlapjára van rajzolva, a címlapot egy szőke fiú olvassa egy hajó
fedélzetén, a hajó egy utazási iroda reklámjaként egy autóbusz
oldalára van festve, a busz egy manhattani sugárúton halad, a forgalmat a tévé közvetíti s valahol az arizonai sivatagban egy cowboy nézi, ami, tudniillik a sivatag egy 29 centes bélyegen látszik, ami egy olyan borítékra van ragasztva, amelyet épp kézhez vesz egy távoli sziget bennszülöttje, aki fölött egy sárga sportrepülő húz el…
Bizonyára rájöttek, hogy az egykori Aranyrajzszög-díjas Bányai
István világhíres könyvének, a Zoomnak a képeit próbáltam szavakká fordítani. A Zoomot, amelyet 1995-ben az „év könyvévé” választottak
New Yorkban, s folytatásával, a Re-zoommal együtt igazi világkarriert futott be. Vagy húsz országban adták ki őket újra meg újra, ami azért
különös, mert fordításukra egyáltalán nem volt szükség. A Zoomokban ugyanis egyetlen betű sincsen. Rajzolt oldalak követik egymást ám ez korántsem jelenti azt, hogy ne lehetne olvasni ezeket a könyveket.
Bizony lehet, történetük is van, sőt leginkább filozófiájuk.
Bár Bányai fő művei, a Zoom és a Re-Zoom című könyvek ki vannak
állítva egy plexikocka belsejében, és az első kötet számos lapja szintén látható a kiállításon, az élményt csak a kézbe vevés és sok órai
nézegetés képes megadni. A Zoomnak van rajzfilm változata is, megtekinthető itt.
Ha már üres a szemben lévő terem, talán ezt a rajzfilmet kellett volna végtelenítve vetíteni. Talán nagyobb élmény lenne, mint a város másik részén vetített, giccsgyanús Monet mutatvány...
És akkor ülve el lehetne gondolkodni Orosz István eszmefuttatásán, a Zoom jelenségről:
„Leegyszerűsítve így fordíthatnánk le az alapkérdést: van-e a világnak eleje és vége? Persze el is bizonytalanodunk, vajon térben, vagy időben képzeljük-e el a világ kiterjedését. Játsszunk vele, vagy komolyan vegyük? Bányai látszólag minden irányt nyitva hagyott: az első kötetet a kozmikussá táguló tér képével zárja, a másodikat egy
óra számlapján kezdi el. Könnyed képi utalások, ironikus célzások, játékos idézetek terelgetik a képzeletet, s ejtenek zavarba, a valót látjuk-e, vagy annak mását. S ha illúzióval van dolgunk, melyik hatványán billegünk? A kép képének a képét látjuk, vagy már egy következő lépcsőfokra hágtunk? Ahogy lecövekelünk az egyik megoldás mellett, máris érezzük, hogy rosszul döntöttünk. Lapoznunk
kell tovább – vagy éppen vissza. Meglepő sajátossága mindkét könyvnek – persze ha a gondolataink hálóján egyre gyakrabban fönnakadó relativitás szóra ügyelünk, nem is olyan meglepő, hogy tudniillik fordítva is »olvashatók«.
Vajon azért jutott eszembe a relativitás, mert Albert Einstein is föltűnik az egyik lapon? És vajon Bányainak azért-e, mert sorstársát látta az emigráns európaiban? Vagy azért, mert eszébe jutott a híres
Einstein-féle szállóige: »Az időnek egyetlen oka van, minden nem történhet meg egyszerre«. Elképzeltem Bányai Istvánt, ahogy leteszi a
ceruzáját, rágyújt egy Gauloises-ra, hátradől, s kifújja a füstöt: »Ugyan, miért ne történhetne …?«”
(PrintXBudavár Kiadó, 1995, 62 o.)
