Ifjusagpaolosorrentinofilmje

Ifjúság – Paolo Sorrentino angol nyelvű filmje Az ünnepek alatt sokat olvastam, sok filmet láttam, háromszor színházban is voltam – a pálmát mégis ez a film vitte el. Sorrentino egyike lett nálam azon rendezőknek, akik új filmjeit gondolkodás nélkül rohanok megnézni: Wes Anderson, Michael Haneke, Coen testvérek, Woody Allen, Ang Lee, Quentin Tarantino, Susanne Bier, Mike Leigh… Ki is lehet esni a listából: Peter Greenaway-ről például már levettem a kezem.

Sorrentino A nagy szépség után került fel a listára, erről a Vademecum történetének egyik leglelkesebb ajánlója született. A hírlevél egy lelkes olvasója, a jelentős építész ezek után többször is megnézte a filmet, majd és felkerekedett a fiával és elment Rómába, ahol egy speciális, a film forgatási helyszíneinek szentelt útikönyv segítségével járta be Rómát. (Már régen vissza kellett volna neki adni a könyvet, üzenem, hamarosan jelentkezem.)

Ebben a filmben az események túlnyomó többsége egy svájci luxus szanatóriumban történik (éppen abban, ahol Thomas Mann Varázshegye játszódott). A főszereplő egy nyolcvan felé járó, Fred Ballinger nevű visszavonultan élő, híres angol zeneszerző és karmester, aki már felhagyott mindenféle célirányos tevékenységgel.

Már húsz éve jár ide, felesége halála óta egyedül. Most egy időre elkísérte lánya és titkára, Lena. Véletlenül összefut kortársával és barátjával, a híres rendezővel, aki egy forgatókönyv befejezésén dolgozik néhány fiatal társaságában. Hármuk között zajlanak a helyenként nagyon vicces párbeszédek.

Amúgy csendes, áhítatos film az Ifjúság, és mint gondolni lehet, éppenséggel nem az ifjúságról, hanem az (értelmes) öregségről szól. A film készítői a nézők minden érzékét alaposan elkényeztetik. A látvány, a hangok, a mozgások, esküdni mertem volna, hogy szagok is voltak a moziban, és engem is megérintett a masszőrnő. A film egyik

csúcspontja „a zeneszerző és a legelő tehenek” című jelenet. Majd meg tetszenek látni, hogy miért.

Szerencsére hagyományos értelemben is van cselekmény, a film elején a zeneszerzőt felkeresi a brit uralkodó titkára, és felkéri, hogy Fülöp herceg közelgő születésnapján vezényelje el híres fiatalkori darabját. Ő azonban nemet mond. Hogy mért, az lassan derül ki. Aztán a film végén mégis felcsendül a híres-nevezetes darab. Azt hittem, ott ér véget majd a film, amikor a karmester felemeli a kezét. De nem, tessék elképzelni, bevállalták, hogy a nézővel végighallgattatnak egy klasszikus modern darabot, amit erre a célra írattak David Lang zeneszerzővel. És képzeljék, tökéletesen működik. És a három nagy sztárt, Michael Caine-t, Harvey Keitelt és Rachel Weiszt hiába láttuk már sok tucat filmben, itt csak egy zseniális öreg zeneszerzőt, egy pályája csúcsán már túljutott rendező fenegyereket és egy gyerekként elhanyagolt, most pedig nőiségében megalázott szép érett nőt látunk, aki végre beolvas apjának. És mind a hárman újra kezdik életüket.

Remek, ünnepélyes és ünnepekre való, emlékezetes film, nem is értem, hogy a világ vezető kritikusai miért nem lelkesedtek érte – legalább is nem eléggé.

A Művész mozi öt tucat nézője mindenesetre megkövülten ülte végig a vége főcímet, percekig meg sem mozdult senki. Ha tapsolni kezdtem volna (megfordult a fejemben, hogy elkezdem), bizonyára velem tartottak volna.

(Youth, 124 perc. A további szerepekben: Paul Dano, Madalina Diana Ghenea, Jane Fonda, Alex MacQueen. Fényképezte Luca Bigazzi.

Vágó Cristiano Travoglioli.)