Ian mcewan nutshell 616

Ian McEwan: Nutshell A világszerte népszerű, harminc nyelvre rendszeresen lefordított brit író („iön mökjuön”) tizenhetedik kötete ismét kedvenc témájáról, az ártatlanságról szól. Az író honlapján egy videóban mesél arról, hogyan született a regény ötlete: egyszer mindenórás terhes menyével beszélgetett, mikor ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy a magzat helyébe képzelje magát. És valóban, a nem egészen három nap alatt lejátszódó feszült és érdekes történet narrátora a magzat, akinek természetesen még nincs neve. Félig reális, félig fantasztikus/költött ez a narrátor: megismerjük a szűk helyzet okozta fizikai gyötrelmeket, amelyeket csak tetéz 28 éves anyja, Trudy gyakori szexelése.

Ráadásul, a partner nem is az apa, John Cairncross, a kevéssé sikeres költő, vegetáló könyvkiadó, akit még egy súlyos pszoriázis is sújt, amit annyira szégyell, hogy gyakran nyáron is kesztyűt visel. A szerető Claude, a nagybátyja. Itt esik le az embernek először, hogy ez egy utalás a Hamletra (Claudius/Claude, Gertrudis/Trudy), meg hát a regény címe is utal a Hamlet II. felvonás 2. jelentére: “I could be bounded in a nutshell and count myself king of infinite space.”

(Engem bezárhatnának egy dióhéjba, ott is úgy érezném, hogy a végtelenség királya vagyok.”– Nádasdy Ádám fordítása) A narrátor semmit sem lát, de mindent hall, ez az érzéke kifinomult, mint a vak embereknek általában. Anyja gyakran hallgat rádiót és mindenféle politikai tárgyú podcastokat. Ennek a magzatnak véleménye van a világról és nagyon kíváncsi arra, mi lesz Európával később, akár 2099-ben, a század végén.

A regény nagy erővel szippantja be az olvasót, nincs időnk és lehetőségünk a hihetetlenségeket kipécézni. A fantasztikus alapállás ellenére ez egy realista könyv, nem csak akkor, amikor a gyakori italozás és szexelés folyik, hanem akkor is, amikor a költészeti közélet eseményeiről esik szó, Elodie, a „baglyos költőnő” előadásában. (Ő ugyanis csak baglyokról írja a verseit.)

Nem az elejétől világos, hogy a Nutshell elsősorban egy krimi. Trudy és Claude készülnek egy bűntényre. A magzat-narrátor kétségbeesve hallgatja, ami történik, majd megőrül, hogy nem tud beavatkozni.

Először azt hisszük, a „kintiek” csak viccelnek, de nem. El is követik a szerintük „tökéletes bűntényt”. Aztán várják a rendőrséget.

A narrátor innét fogva arra gyűjti erejét, hogy beavatkozzon, leleplezze a bűnösöket. Megússzák a bűnösök? Vajon sikerülhet a magzatnak beavatkoznia? Mesteri, izgalmas végkifejlet zárja le a könyvet, amelyet mindvégig jó olvasni. A viszonylag rövid regényen nem lehet végigrohanni, mint egy modern krimin vagy lektűrön, mert az olvasó retteghet, hogy kihagy valami fontos félmondatot, és utána nem fogja érteni az egészet. Ráadásul éppen az egyes szavakban és mondatokban rejlik az élmény. McEwan nagy stiliszta, így műveinek fordítása nem kis feladat annak, aki minden bizonnyal, valamelyik kiadó megbízásából, máris dolgozik a könyvön.

(Anchor Books, 2016, 197 o., $16, www.ianmcewan.com)