Hogyanhallgassunkklasszikuszenet

Hogyan hallgassunk klasszikus zenét?

Talán egyszer említettem, hogy azért járok egyre kevesebbet koncertre, mert zavar a többi ember… Amikor mégis elmegyek, akkor persze elvarázsol az élmény. Zenét persze rengeteget hallgatok. Ha megtetszik valami, akkor slágerszerűen, ötvenszer, százszor meghallgatom, hogy a legmélyére hatoljak. A múltkor eszembe jutott, hogy fiatal koromban volt Kocsisnak egy Chopin-lemeze, amelyen volt egy darab a vége felé, amit annak idején legalább százszor meghallgattam. Sajnos a CD-t elajándékoztam, az pedig eszembe se jutott, hogy Kocsis régi CD-je fent lehet a Spotify-on. Ezért, mint amikor a herceg kereste Hamupipőkét cipőjével a kezében, úgy kerestem ezt a darabot az első ütemek alapján, amelyek örökre belém égtek. Egy idő után már csak egy-egy másodpercig hallgattam bele a számokba. Mindegyik ismerős volt, de hiába, máris tovább kattintottam, mert nem PONT AZ volt.

Egy idő után azért mégis bepötyögtem Kocsis nevét a Spotify keresőjébe, és elképesztő mennyiségű Chopin-felvételt találtam tőle.

Mintegy másfél órába telt, amíg megtaláltam. A YouTube-on is fent van ez az 1983-as Hungaroton lemez. https://www.youtube.com/watch?v=oA8WQYRQW0A Kattintsanak a „mutasson többet” gombra, akkor előjön a tartalomjegyzék, abból válasszák ki az utolsó előtti felvételt.

Ezután azt játszottam: ezt a darabot, a No. 17-es op. post. Esz-dur keringőt állítottam be a Spotify-on. Volt róla vagy tizenöt felvétel. És úgy éreztem, mindegyik „rossz” volt. Lassú, vagy hosszú, csörömpölt vagy kellemkedett. Nekem csak Kocsis kell… 2 perc 43 másodpercig!

Erről meg az jutott eszemben, hogy minap Fáy Miklós a Pesti Műsor vezércikkében elmesélte, meghalt Gilbert E. Kaplan, tudják az a bolondos milliárdos, aki beleszeretett Mahler II. szimfóniájába, aztán addig hallgatta, amíg úgy érezte, hogy csak akkor tud közelebb

férkőzni a műhöz, ha el is vezényli. Az elképesztő történetet (és a remek írást) olvassák el a mellékletben.

Hát én mit csináljak, hogy még közelebb férkőzzem a No. 17-es keringőhöz? Kezdjek el újra a zongorázni? De hát annyi évig csináltam a tehetség legkisebb jele nélkül!

Melléklet Fáy Miklós: MMM Három meghatározó M betű volt a január 1-jén elhunyt Gilbert E. Kaplan életében: money, Magritte és Mahler. Ennek megfelelően százmilliós vagyont csinált a kölcsönkért százezer dollárból, övé volt a világ egyik legjelentősebb Magritte-gyűjteménye, és Mahlerből sem állt rosszul, megvette az egyik dalának kéziratát, karmesteri pálcáját, feleségének ajándékozott gyűrűjét. Aztán kénytelen volt továbblépni: egy szép napon beült, és hallotta Leopold Stokowskit, amint a 2. szimfóniát próbálta. Még ugyanezen a napon rájött, hogy el kell vezényelnie a művet. Negyvenéves volt. Előtte egy kicsit tanult zongorázni, de még gyermekkorában abbahagyta.

Nem azért akart vezényelni, hogy kint álljon a pódiumon, egyszerűen azt érezte, hogy csak úgy tud elég közel kerülni a műhöz, ha elő is adja. Leckéket vett, utazgatott a világban, hogy hallja a híres karmesterek interpretációit, megszerezte a partitúrát, és rájött, hogy körülbelül háromszáz sajtóhiba van benne. Aztán eljött a nagy nap, bérelt egy zenekart, bérelt egy koncerttermet, és megkezdte a próbákat.

Olyan az egész, mint egy film története: egy olyan filmé, ahol a forgatókönyvírónak sejtelme sincs a zenéről, vagy arról, mi is a karmester dolga azon kívül, hogy ott áll és mutogat. De Kaplan története igaz. A zenekar csakis azzal a feltétellel vállalta el a közreműködést, hogy nem árulnak az eseményre jegyeket, és a sajtó

képviselői nem lesznek jelen. Gilbert Kaplannek is volt terve vész esetére: ha összeomlik minden, akkor ő csak megfordul, és azt mondja: uraim, a vacsora tálalva van.

Nem omlott össze semmi. Nem is szálltak le az égből az angyalok, de ezt talán nem is várta senki. Kaplan mindenesetre elkezdte lassan világ körüli utazását, mint a 2. szimfónia szakértője, egyre több meghívást kapott, járt mindenfelé, ahol Mahler érdekes lehet, még Budapesten is, valamikor a nyolcvanas években. Nem is vezényelt mást, csak ezt a Mahler-szimfóniát, és voltaképpen soha nem derült ki, hogy megtalálta-e azt, amit keresett.

Sokféle tanulsága lehet ennek a történetnek. Hogy pénzzel mindent el lehet érni. Igaz. Hogy ha az embernek mindene megvan, akkor - mint Néró császárnak - nem marad más örök kihívásul, csak a művészet.

De számomra a legfontosabb az, hogy mégis vannak életre szóló művészeti élmények. Hogy valaki beül egy koncertre vagy próbára és tényleg más emberként jön ki onnan. A remény az mindig a miénk.