HelyiÉrték: Harmadszor is Építészeti Szalon
A Magyar Művészeti Akadémia kezelésében működő Műcsarnokban minden évben rendeznek egy úgynevezett szalont, amikor egy művészeti ág mutatkozik be. (Képzőművészet, Ipar- és Tervezőművészet, Népművészet, Fotóművészet, Építőművészet.) A hatodik évben mindig újra kezdődik a sorozat. Az építészetre most harmadszor kerül sor.
Ezúttal Dénes Eszter kurátor, az Országépítő folyóirat szerkesztője a HelyiÉrték címet adta a kiállításnak. (Az ő felkérése alapján Gutowski
Robert, Perényi Tamás és Ferencz Marcel segítették munkáját.)
A szalon nem tölti meg az egész épületet, csak a négy középső termet. Az egyes témákat a kurátor így adta meg:
„A jelen körvonalaiban az urbanisztikai léptékű jel-épületek mellett több aspektusból is megvilágításba kerül az építészet és a közösségi-kulturális identitás viszonya, nem feledkezve meg a kis léptékű, de annál fontosabb, katalizáló erejű beavatkozásokról. Önálló egységet képvisel a jövő kérdéseit érintő és a korszellem indikátoraként szemlélhető két, kiemelt témakör: az oktatási-nevelési intézmények és a lakóházak építészete. Az épített örökség helyzetét feltáró szekció a múlttal való együttélés lehetőségeit járja körül az identitás és a tovább örökíthető közösségi emlékezet szemszögéből. A kiállítási tér végpontján kap helyet az építészeti gondolkodás, mint alkotói folyamat szimbolikus leképezése: válogatás skiccekből, rajzokból, látványtervekből, melyek művészi illusztrációkként a legjelentősebb hazai és nemzetközi pályázatokra készült építészeti víziókat is bemutatják.”
Magyarra fordítva a dolgot: Első terem: Ikonikus épületek (kicsik is). Második terem: Iskolák és lakóházak. Harmadik terem: Épített örökség. Apszis és oldaltermek: Válogatás skiccekből, rajzokból, látványtervekből.
Az első terem letaglózó hatást akar gyakorolni a belépő nézőre, kicsit kuszának ható, nagy méretű fotókkal - de az egymáshoz döntött képeket rajtam kívül senki sem lapozgatta. Talán valami piktogrammal kellett volna erre felhívni a figyelmet. E képeknél a padlóval párhuzamosan síkra fektetett képaláírások elváltak a magyarázott fotóktól – kicsit nehéz volt kisilabizálni a dolgokat. Az egész, nagyon gondosan installált kiállításon
általános probléma a kicsit gondozatlan adathalmaz. Számomra a legfontosabb tudnivaló: a helyszín. Ez hol a címben volt, hol egy felsorolásban elrejtve. De nem egységesen.
A legeredetibb terem számomra egyértelműen az épített örökséget bemutató rész volt – mert itt tárgyak is voltak, nem csak fotók. Több száz éves ajtó, régi szerszámok, a Rumbach zsinagóga tóraolvasó emelvényének rácsa stb.
Elég információ híján nem tudom megítélni, mi hiányzik az elmúlt öt év csúcsteljesítményei közül (ha egyáltalán).
Ami feltűnt, annak ellenére, hogy a falra írt szövegek sokat emlegették a társadalmi kontextust, nem láttam nyomát az egyes építkezéseket kísérő őrületes társadalmi ellenállásnak. Nem azt kérem számon, hogy egyetértsen ezzel, de az elhallgatás ez esetben a hazugságot súrolja.
Ezzel együtt a kiállítás fontos, tanulságos, feltétlenül visszamegyek újra. És kijegyzetelem azokat az épületeket, amelyeket szeretném felkeresni.
És belülről megnézni. Mert az építészet elsősorban a funkció szolgálata.
Csak másodsorban számít a tetszetősség. (Megtekinthető szeptember 15-ig.)
