Helenmacdonaldhmintheja

Helen MacDonald: H mint héja Különleges, összetett műfajú könyv egy gyásztól összeomlott élet rendbe hozásáról, egy ragadozó-madárról és egy Magyarországon kevéssé ismert, T. H. White nevű különc íróelődről. A könyvről hittem is, nem is, hogy el tud ragadni egy olyan megveszekedetten városi embert, mint Hírlevélíró.

Pedig csak néhány bekezdés kellett hozzá, és már nem tudtam letenni.

Talán először a nagyon erős és egyéni memoárhang ragadott meg. A narrátor a Cambridge-i egyetem fiatal tanára, szerződése lejáró félben.

Fotóriporter apja, akihez különlegesen szoros viszony fűzte, váratlanul meghalt – ettől élete kisiklott egy időre. A könyv elején elhatározza, hogy postán rendel egy fiatal héját, és „felneveli”. Ez, mint megtudjuk, azt jelenti, hogy magához szoktatja. Mivel háziasítani nem lehet, ezért a sok száz éves tapasztalatok alapján fokozatosan arra tanítja meg, hogy mindig repüljön vissza hozzá – cserébe mindig kap tőle enni.

A könyv érdekes keveréke az önéletírásnak és a héjászattörténeti szakkönyvnek (a végén a pontos források is szerepelnek). A szerző továbbá behatóan ismeri T. H. White (1906-1964) életét – ő szintén írt egy könyvet a saját héjájáról, a kudarcba fulladt – ám tanulságos – szoktatási folyamatot részletekbe menően végigkövethetjük ebben a könyvben is.

A visszatekintő részekből világos lesz, hogy Helen különös gyerek volt, szinte betegesen lelkes érdeklődéssel a madarak iránt, igaz, először a sólymok érdekelték. Apjáról is egyre többet megtudunk. Ő a háború idején volt kisgyerek – őt a repülőgépek érdekelték, néha reggeltől estig állt a repülőtér kerítésénél és akkurátusan feljegyzett minden járatot. Az emlékére tartott istentiszteleten Helen elmond egy történetet arról, hogyan került bajba emiatt…

A H mint héja az írónő becsavarodásáról és „kicsavarodásáról” szól.

Közben egy időre eggyé válik Mabellel, a héjával, kezdi felülről látni

a szépséges angol vidéket. A gyógyulásban fél tucat solymász és héjász barát segít (amint ez a könyvből megtudható, kicsit úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a kajakosok és a kenusok…). A madarakat röptetők kivétel nélkül természetimádó, megszállott emberek. Van bennük valamiféle szabadkőműves jelleg.

Mint egykori műfordító tanoncnak, eszembe jutott boldogult mesterem, Geher István tanácsa: „Ha madarakkal kapcsolatos kifejezéssel van problémád, ne habozz, hívd fel telefonon a Madártani Egyesületet… Mindig szívesen segítenek.”

E könyv esetében aligha volt elég egyetlen telefonhívás. A fordító köszönetet mondott „Szabó László mestersolymásznak, nyugalmazott vadászati főfelügyelőnek”.

A fordítás egyébként nagyszerű, a mérhetetlen mennyiségű szakkifejezés is mind ül – különösen szépek a több száz éves solymászati kézikönyv-részletek, a White-könyvekből és -naplókból vett idézetek.

Wessely-díjat Makovecz Benjáminnak! – mondanám, ha ez a díj nem csak az Európa Könyvkiadó belügye lenne. Akkor javaslom a József Attila-díjat. Megkapta azt már egyáltalán műfordító? Elég baj, ha nem.

Könyvelőzetes az írónővel, itt.

(H is for Hawk, Penguin Random House, London, 2014, Park Könyvkiadó, fordította Makovecz Benjámin, a borító Chris Wormell, 342 o., 3490 Ft.)