Heinrich ignaz franz von biber mensa sonora („zengő asztal”) – a simplicissimus zenekar koncertje 64

Heinrich Ignaz Franz von Biber: Mensa Sonora („Zengő asztal”) – A Simplicissimus zenekar koncertje Időtlen idők óta nem jártam az Óbudai Társaskörben, jó volt újra felfedezni informális otthonosságát. Egykor a főurak házi zenehallgatása járhatott ilyen intim, primer örömmel.

Már többször írtam arról, hogyan lett egyik legkedvesebb zeneszerzőm Franz von Biber (1644-1704), aki Paul Hindemith szerint a „Bach előtti legbefolyásosabb barokk zeneszerző”. (A Brüsszeli Misét hallottam a Bartók Rádió Notturno adásában.) Azóta már számos kedvencem van, a Mensa Sonora című füzér eddig nem tartozott közéjük.

Az együttes a szó szoros értelmében nem létezik: Németh Zsombor, a régi zene iránt régóta érdeklődő muzikológus és hegedűtanár egy sikeres koncert után, 2012-ben érezte úgy, hogy ezentúl saját márkanév alatt lép fel.

A zenekar mindig más létszámban és összetételben lép fel – attól függően, hogy a művészeti vezető kit hív meg. Most hatan voltak, az ötödik részben nincs lantszólam, így a lantos diszkréten, rövid időre távozott.

A közönség talán százötven főre rúghatott. Voltak persze buzgón fényképező rokonok, de legtöbben a Társaskör törzslátogatói lehettek, összesen két zakót fedeztem fel, az enyém volt a harmadik. A környékről szaladhattak le, vagy távolabbról, Óbudáról jöhettek. Két ismerős arcot láttam csak: a nagy szakállú professor emeritust, a MOME egyetem ötvös szakáról (ma sikeres lipótvárosi ezüstműves egy szépséges műhely-galériával) és a harcos természetű környezetvédőt, aki a levegő tisztaságáért ölni tudna.

A hely szelleméhez illett volna egy kis bevezető, de a zenészek egy spártai rövidségű műsorismertetés után lelkesen belevágtak az 1680ban megjelent, a salzburgi hercegérseknek (mi jut erről eszükbe?) ajánlott darabfüzérbe.

Szépen, kedvvel játszottak, az emberek tekintete a zenészeken ragadt, de lelkük repülni kezdett, átjárta őket a harmónia és a derű. Az enyémet biztosan. Azt éreztem, hogy hiába van ezen a szombat estén, ebben a túlkulturált városban még egy tucat – megengedem, ennél nagyobb feltűnést keltő, esetleg kiválóbb – zenei, színházi, filmes esemény, én nagyon jól jártam, hogy idejöttem. Kis idő múlva egyenként kezdtem vizslatni a zenészeket. Mulatságosnak éreztem, hogy a csembalista iPadről nézi a kottát, azon lapoz lendületes mozdulattal. Mindenki tetszett, de egy idő után kezdtem külön hallani Nagy Réka gambajátékát. Mintha ez a szólam az egész zenekar fölött repkedett volna. Hozzátett ehhez az a gyengédség, ahogy a szemüveges, koránál fiatalabbnak tűnő, a bakfiskor és a felnőtt nő határán leledző zenész a hangszerét fogta, szinte dédelgette. Erről persze nagy kedvencem, a Minden reggel című francia film jutott eszembe, a 17. századi zenész és tanítványa barátságáról, a gambajáték forradalmasítóiról (Tous les matins du monde, 1991), amelyben a gambazenét természetesen nem az ifjabb Depardieu, hanem Jordi Savall szolgáltatta.

Hamar elszaladt a 70 perc, utána nagyon furcsán, váratlanul ért véget a darab. Többen meghökkenve nevettek.

Miután harmadszorra is visszatapsoltuk az együttest, Németh Zsombor bizonygatni kezdte, hogy a darab valóban így ér véget, ütemvonal is van a végén. Ráadásnak elismételtek a darabból egy tételt, ami „rendesen fejeződik be”.

A jókedvű közönség szedelőzködött, én kicsit beszélgettem a művészeti vezetővel, aztán meg akartam gratulálni a gambajátékost.

Tisztes távolságból kivártam a rokonait, aztán csak annyit mondtam, hogy nagyszerűen játszott az egész zenekar, de ő különösen. Kis híján szóba hoztam a Minden reggelt, hátha nem ismeri, de amellett döntöttem, hogy az lehetetlen. Csak annyit mondtam: „Maga erre született!”

„Remélem!” – vágta rá, Óbuda legszélesebb mosolyával.

Ennyiben maradtunk.

(2018. február 10. 19.00, Németh Zsombor és Vizeli Máté hegedű, Kabdebó Noémi brácsa, Harmath Dénes csembaló, Harmath Viktória lant és Nagy Réka viola da gamba.)