Hamlet – Lyndsey Turner rendezése az angol Nemzeti Színházban A tavalyi év nagy színházi világszenzációja volt ez a Hamlet. A 80 előadásra szinte az összes, (százezer) jegy elkelt egyetlen óra alatt, már akkor, amikor még próbálni sem kezdték a darabot… Csak azok a szponzorált, 10 fontos jegyek nem keltek el, amelyeket szigorúan az előadás előtt árusítottak… Gondolatkísérletként persze hogy felmerült elutazni Angliába, és persze hogy úgy is maradt. Most azonban az Uránia mozi kényelmében, nem különösen drágán meg lehetett nézni az előadást, két részben. A szünetben a National Theatre nézőterét láthattuk. Ez is növelte az „ott levés érzetét”. Az előadást a Guardian kritikusa „monumentálisnak” nevezte, teljes joggal. De az intimitás sem hiányzott. Azt a jó fajta kortárs európai színházat láthattuk, ami nem tolakszik a mű elé, nem voltak égő gumiabroncsok a színpadon (csak nagy mennyiségű kohósalak, az első részben ismerős palotadíszletek között), a darabot a mobil telefon előtti időkbe helyezte a rendező, talán nem sokkal. Volt benne tárcsás telefon, revolver, bakelitlemez, mellényes öltöny. Claudiust a rendezés férfias, uralkodásra alkalmas személynek mutatja be, aki talán csak érdekből vette el a királynét, Ophélia csodálatosan sokszínű, éppen a bakfis és az érett nő határán… Hanem Benedict Cumberbatch! Ebben az előadásban mindvégig szárnyal, hol külsejét, hol belsejét mutatja. Jól bírja fizikummal (egy ponton fel kell ugrania az ebédlőasztalra, akkorát szökken, mint egy jégtáncos). Ezt nem lehet leírni – ezt látni kell. Ahogy a színész egyszerre kint és bent is van. Egyszerre macska és egér. Mindkét minőségében életnagyságnál nagyobbat alakít. Olyan természetesen, hogy meg se lepődünk, amikor az őrjöngő taps után lecsendesíti a közönséget, és elszavalja egy szomáliai költőnő versének két szakaszát. És azt kéri, hogy a kijáratnál dobjunk be némi aprót a dobozokba (de „előtte, kérem, simítsák ki…”).