Hátralévő életem első napja – Paolo Genovese filmje
Az 1966-os születésű rendező közgazdászból lett sikeres reklámfilmes, majd forgatókönyvíró és rendező. Az öngyilkosság kérdését először egy regényben dolgozta fel 2018-ban, néhány évet várt a megfilmesítéssel. A Magyar Narancsnak adott interjúban elmondta, hogy látott egy amerikai dokumentumfilmet. „Arról szólt, hogy a Golden Gate Bridge-en követik el a legtöbb öngyilkosságot. A rendező interjút készített túlélőkkel, megkérdezve tőlük, hogy mit gondoltak abban a hét másodpercben, amely elválasztotta őket a vízbe ütközéstől. Szinte mindegyikük azt válaszolta, hogy megbánta a döntését. Innen jött az ötlet, hogy hét másodperc helyett hét napot adtunk a szereplőknek, hogy lássák, hogyan zajlik az élet nélkülük, s némi ízelítőt abból, hogy milyen találkozások várnának rájuk a jövőben. Az életben szerintem mindenki kap egy második esélyt az újrakezdésre. Az már más kérdés, hogy vajon észreveszi-e, vagy elmegy mellette.”
A filmben négy, egyazon napon öngyilkosságot elkövetett ember együtt kapja meg az esélyt arra, hogy az élet és a halál között lebegve elgondolkodjon azon, nem választja-e mégis az életet. Egy rendőrnő, egy motivációs tréner, egy örök ezüstérmes tornásznő és egy dagi kisfiú, akit családja arra kényszerít, hogy zabálós videókkal keressen pénzt nekik a YouTube-on.
Már fél éve megy a moziban a film, most még épp el tudtam csípni. Két okból akartam megnézni. Az egyik az öngyilkosság újszerű, poézissal átitatott, megejtő ábrázolása. Két öngyilkosom volt. Egy tanárom, kisgimnazista koromból – és az egyik egyetemista szerelmem. Egyik esettel sem tudtam mit kezdeni. A másik ok a világ egyik legnagyobb színésze, Toni Servillo, ő játssza a filmben a révészt (angyalt?), aki az esélyadást menedzseli. Ezúttal a figura nem félisten, hanem lompos öregember. De micsoda érzelmi gazdagságot áraszt magából!
Róma ezúttal nem az örök város, hanem egy bármely nagyvárossal behelyettesíthető, sivár, esős hely.