Három emlék Amszterdamból
Amszterdamban először a nyolcvanas évek elején jártam, és három dolog is mélyen belém rögzült. Először a Nieuwmarkt metróállomás óriási, rozsdamentes szobordísze, amely egy betört ablakot formázott.
Barátom elmesélte, hogy felette lerombolták a régi zsidónegyedet, hogy korszerű házakat építsenek a helyére (kicsit úgy, ahogy a Tabánt lebontották valaha Budán). Heves tüntetések voltak a bontások ellen, még halálos áldozatok is voltak. Az állomáson a metró építése és a bontások ellen tiltakozó tüntetőknek állítottak emléket.
A másik emlékem (ezt egyszer már megírtam e Hírlevél régebbi számában) egy koccanásos közlekedési baleset volt, ahová mégis rendőrt hívtak. Miután a felek elmentek, a szemüveges rendőr még körülnézett, aztán seprűt és lapátot vett elő a fehér Golfja csomagtartójából és összesöpörte a szemmel alig látható üvegcserepeket. Úgy érezte, ez is az ő dolga.
A harmadik a belvárosi American Hotel legendás kávéházában 10 és 3 között működő csodálatosan gazdag salátabár volt. 10 előtt és 3 után lepedő nagyságú újságokat terítettek a 45 fokban emelkedő posztó borítású asztallapokra, melyek középen összeértek. 10-kor ezeket leemelték, a helyére salátabár került, 3 után visszaállították az újságok Mekkáját.
Aztán eljutottam New Yorkba, ott minden sarkon van egy „deli” (a név a delicatesse-ből van rövidítve), ott van húsos rész és húsmentes rész, súlyra mérik az adagot, és az emeleten le lehet ülni.
Budapesten miért nincsenek ilyenek? Vagy ahelyett, hogy kérdezgetem, miért nem nyitok egyet?
De ehhez már túlkorosnak tartom magamat. Szeretném megérni, hogy közreműködésem nélkül elterjedjenek ezek, valahogy úgy, ahogy mindig vágytam arra, hogy saját nyomdám legyen, aztán egyszer csak rájöttem, hogy hoppá, van otthon nyomdám, mert a nyomtató és a gépemen tárolt száznál több betűtípus együttesen mi más, mint egy saját nyomda...
Vagy ahogy repülni is mindig szerettem volna, hogy felülről lássam Budapestet. És egyszer csak rájöttem, hogy ha veszek egy drónt, akkor máris repülhetek. De aztán rájöttem, hogy a YouTube-on annyi a drónfelvétel, hogy az nekem elég. Nem is kell saját drón! És miközben ezeket a sorokat írtam, arra is rájöttem, hogy voltaképpen máris van, ha virtuálisan is, jó salátabár Budapesten.
Hiszen a házhoz szállító cégek a világ összes salátáját elhozzák nekem... Mi kellhet még?
