Háború a tengeren – Gunnar Vikene norvég minisorozata
A második világháború rettenetes története a filmgyártás sokáig kimeríthetetlen alapanyaga volt. Ennyi évtizeddel az események után a figyelem a kisebb országok históriái felé fordult. Csak a téma szakértői tudták például, hogy Norvégia – Dániával ellentétben – nem adta meg magát azonnal az 1940. április 9-i német támadás után. (Anglia ezt megelőzően megpróbálta megvédeni az országot, de ez a próbálkozása kudarcba fulladt.) Norvégia kicsiny hadserege harcba szállt a hódítókkal, az 1905-ban Svédországtól elnyert függetlenség óta uralkodó VII. Haakon király az udvarral és az országgyűléssel együtt elmenekült egy kelet-norvégiai faluba. A németek ultimátumban azt követelték, hogy a parlament és a király a fasiszta
Vidkun Quislinget nevezze ki miniszterelnöknek. A demokrata érzelmű király (aki már a norvég trónra való felkérést is egy királyságot kívánó népszavazáshoz kötötte) kijelentette, hogy ebben az ügyben sem befolyásolja a kormány álláspontját, de ha elfogadják az ultimátumot, akkor lemond. Ezek után a németek többször bombázták a falut, ahol a királyi pár és a trónörökös tartózkodott, de sikerült Angliába menekülniük, és ott emigráns kormányt alakítaniuk. Minderről azonban szinte semmi szó nem esik a sorozatban, amely alulnézetből ábrázolja a kereskedelmi tengerészek életét. 1939-ben Bergen városában kezdődik a történet, amikor két barát beáll tengerésznek, mert nem találnak máshol munkát. Egyiküknek, a szakács képzettségű Alfrednak már három gyereke van, barátja, a snájdig, magas Sigbjorn menekül a tartós kapcsolatoktól. Mikor útnak indulnak, Alfred felesége megesketi férje barátját, hogy vigyáz majd rá, és hazahozza őt.
A két botcsinálta tengerész csak rövid időre akart elszegődni, de az egy év múlva kitört háború csapdába ejti őket. Az Angliába menekült király a norvég zászló alatt hajózó egész norvég kereskedelmi flottát (ha jól értjük) államosítja, a tengerészeket kvázi besorozza. Így az egész háború során nem láthatják családjukat, levél útján sem tudnak
kapcsolatot tartani. Közben Bergenben jelentős német tengeralattjáró támaszpont létesül, ezért a várost újra és újra bombázzák a szövetségesek. Alfred hátrahagyott családjának szenvedéseit is látjuk. Közben telnek-múlnak az évek, a főképpen az Angliába irányuló transzatlanti forgalomban szolgáló mintegy 30 ezer norvég tengerésznek kb. a fele odavész. Hőseinknek módjuk lett volna megszökni Máltán, New Yorkban vagy máshol – ám akkor árulónak minősítették volna őket, soha többé nem térhettek volna vissza hazájukba. A kacskaringós, erős színekkel megrajzolt cselekmény drámaian összegzi a tengerészek valós élményeit, a hazatérés utáni hányattatásokig bezárólag (mondvacsinált ürüggyel ki nem fizetett háborús fizetések, elveszett papírok, a hajótulajdonosok érzéketlensége stb.) De a sorozat elsősorban mégis egy magánéleti dráma, amely kisembereket mutat, akiket játékszerként dobál a történelem. Szívszorító és szép az 1970-es években játszódó epilógus.
A film igazi emlékműve egy szép férfibarátságnak. Nem kétséges, hogy helytálló a történet elején beúszó felirat, miszerint a film igaz történet alapján készült, de a két barát története alighanem a forgatókönyvíró-rendező leleménye. És ehhez meg is találták az ideális színészeket.
Norvégiát – magamban – eddig az áldozatok közé soroltam. Pedig a kereskedelmi tengerészek hatalmas emberáldozata révén inkább a győztesek közé tartozik. A németeket egyébként nagyon meglepte, hogy Quisling kormányzását az ország mennyire nem akarta. Az is megdöbbentő, hogy Norvégia német uralom alatt tartásához mindvégig egy hatalmas létszámú, 360 ezer fős hadseregre volt szükség.
A hallatlanul népszerű király egyébként napra pontosan öt év után tért haza egy angol csatahajó fedélzetén. 1957-ben hunyt el, ötvenkét évnyi uralkodás után.
Előzetes itt.
Vademecum Newsletter 949/2024 by András Török Copyright @ Summa Artium Nonprofit Kft
(Kriegsseileren, I-II-III. Netflix, 2023, 150 perc. Írta és rendezte
Gunnar Vikene. Fényképezte: Sturla Brandth Grøvlen. Zene: Volker Bertelmann. A főbb szerepekben Kristoffer Joner, Pål Sverre Hagen, Ine Marie Wilmann.)
