Három személyes emlék vajda miklósról 610

Három személyes emlék Vajda Miklósról (1931-2017) Április 25-én meghalt a kalandos életű író, fordító, szerkesztő, az utolsó magyar „literary gentleman”. Ahogy egyik utolsó interjújában mondta, életművének jó része láthatatlan, azokban az angolra fordított magyar versekben él, amelyeket ő segített lefordítani. Én jól ismertem őt, hadd búcsúztassam három személyes emlékkel.

Az első emlék idején még egyetemista voltam. Az általa szerkesztett New Hungarian Quarterly-ba életem első recenzióját kellett írnom, Országh László professzor valamelyik könyvéről. Remegő kézzel vittem be a Rákóczi úti lakásban működő szerkesztőségbe a legépelt cikket. Ott várt ez a sudár, választékos beszédű férfi. Azonnal átfutotta, majd minden tépelődés nélkül visszaadta, ezen szavak kíséretében: „Hát ezen még dolgozni kell, fiatalember. Nem nyaljuk Országh professzor fenekét. Ha elfogad egy jó tanácsot: senkinek a fenekét nem nyaljuk.”

A második élmény mesébe illő. A göteborgi könyvvásáron jártam a kilencvenes évek második felében. Hazafelé, négy másik magyarral együtt, valami időjárási probléma miatt nem indult el a hazafelé tartó járat. Kaptunk rendes szállodát, és a bárban iszogattunk: két neves kiadóigazgató, a könyves egyesület igazgatója, Miklós és én, aki akkor a Nemzeti Kulturális Alap elnöke voltam. Egy ponton, hogy ne legyen unalmas az este, azt javasoltam, hogy mindenki mesélje el élete legkellemetlenebb élményét. Némi szabódás után ráálltak, és persze nekem kellett kezdenem. Elmeséltem, hogyan bújtam bele egy erdélyi díszes ládába, egy csodaszép lány lakásában, az első randevú alkalmából, és ebből mi minden következett az életemre nézve. Három történetre nem is emlékszem, pedig biztos volt azok között is jó.

Hanem Vajda Miklós története az valami fenomenális volt, méltó módon előadva. Arról szólt, hogy 1978-ban Londonban egy Auty nevű diplomatához és francia feleségéhez volt meghívása vacsorára, de előtte még találkozott valakivel, akivel ököruszálylevest ettek és

besöröztek. Aztán eltévedt az előkelő villanegyedben. Hosszan kellett kóborolnia, térkép nélkül. Persze a mobiltelefon előtti időkben.

Nem mondom tovább, mert minden szava fontos, pontos, mulatságos.

Szerencsére később megírta a Holmiba. Elolvasható itt.

A harmadik emlék nem pontszerű, hanem hosszabban elhúzódott, de volt egy csúcspontja. Ahányszor összetalálkoztam Miklóssal, mindig neki szegeztem a kérdést: „Egyébként mikor írod meg már az emlékirataidat?!”

Hírét vettem aztán, hogy átadta a Hungarian Quarterly szerkesztését Zachár Zsófiának, addigi helyettesének. Néhány hónap múlva összefutottunk a Radnóti Színház egyik premierjén, és rám mosolygott: „András, nem hiába cseszegettél annyi éven át, vedd meg légy szíves a Holmi jövő havi számát, valami érdekeset találsz benne.”

Aztán mikor kész lett az egész kézirat, segítettem neki (egyetlen próbálkozással) kiadót találni, sőt a Summa Artium némi pénzzel is támogatta a kiadást. A 78 éves elsőkönyves szerző munkáját.

Egy jól sikerült interjú a Magyar Nemzetben elolvasható itt.

Csernus Tibor „Három lektor” című képén bal oldalon Vajda Miklós.

(A kép jelenleg a Petőfi Irodalmi Múzeumban található.)