Három személyes emlék esterházy péterről

Három személyes emlék Esterházy Péterről Háromszor beszélgettem a nagy íróval, de közülük csak az egyik volt igazán személyes. A 2000 folyóiratot, ahol dolgoztam, szerette, innen a felületes ismeretség. Inkább csak fogadta a köszönésemet. Aztán szerettem volna, ha elvállalja az első könyves írók számára alapított Bródy-díj zsűri-elnöki tisztét. Ezt telefonon elhárította, de nagyszerű tanácsokat adott. Ekkor tapasztaltam meg, hogy a minőségi embereket számon tartja, a fiatalokat is.

Aztán a történelem váratlanul Aczél György posztjára ejtőernyőzött, akkor – még azelőtt, hogy elfoglaltam volna az állást – valami mondvacsinált ürüggyel felkerestem Szigligeten. Kedvesen éreztette, hogy nem érti, mit akarok tőle. Miután már megbuktam a minisztériumi poszton, és az NKA-nál igyekeztem hasznossá tenni magamat, találkoztunk a Göteborgi Könyvvásáron, talán 1997-ben. A szállodában egyszerre érkeztünk a reggelizőbe. Remélem nem tévedtem: határozottan úgy éreztem: most már, hogy megbuktam – nem bánja, hogy ha odaülök az asztalához. A minisztériumi munkáról kérdezgetett, hogy mi sikerült, mi nem. Tele voltam panasszal: amit elrontottam, azért néha megdicsértek és fordítva. Egyszer csak elvigyorodott és azt mondta: „Emlékszem, amikor a Csillaghegy SEben ben játszottam, volt egyszer a kapu előtt egy tiszta helyzetem, a közönség már formálta a szót: gól!!!, ám a helyzetet elrontottam, leheletnyivel fölé lőttem. Mert volt ott egy fűcsomó, amin gellert kapott a lövés. A közönség teli torokból átkozott, mert persze nem látta, mi történt… Hát igen… »„P…ba a fűcsomóval. Mindig be kell rúgni… Csak ez számít«”.

Ezt mondta nekem Esterházy Péter, az egyetlen igazi beszélgetésünk alkalmából. Jól megjegyeztem.