Gyhorvathlaszloonvallomasafacebook

Gy. Horváth László műfordító önvallomása a Facebookon, az Európa Könyvkiadó 60. születésnapja ürügyén Két hete a műfordítók el nem ismerésén füstölögtem, kiderült alaptalanul – a legkiválóbbak rendszeresen kapnak József Attila-díjat, nemrégiben Széky János és Gy. Horváth László is. (Így jár az ember, ha mindig csak a botrányokra figyel, amivel egyetért, azt nem nyugtázza…) Épp aznap, amikor a nagy költő és szerkesztő felhívta a figyelmemet erre a tévedésre, bukkantam rá Gy. Horváth László szívből jövő Pályám emlékezetére, amit a Mellékletbe be is másoltam.

Együtt tanultuk a műfordítás szakmáját valaha Geher István szemináriumán. Egy évvel felettem járt, és épp az ellentétem volt: nem budapesti, nem nagypofájú, ellenben nagyon szorgalmas és nagy munkabírású. Mindig, minden feladatot megcsinált, néha több változatban is. Mindig volt közte jobb megoldás, mint az enyém.

Közben kiderült róla, hogy a harcművészetek is érdeklik, sőt műveli is valamelyiket. Szóval férfiasabb is, mint én… Alig tudtam leplezni irigykedésemet.

Ez csak fokozódott, amikor állást kapott az Európa Könyvkiadóban – amiről én – a késős, kis teljesítményű, nagyravágyó alak - nem is álmodhatam.

Micsoda pályát futott be GyHL… a magyar magas kultúra egyik rejtett hőse lett. És csak most jön a java. Nyugdíjas lett, igazán csak azt csinál, amit akar.

Fordít.

Melléklet Gy. Horváth László: Egy lovag protezsált be a kiadóba (Facebook blogbejegyzés az Európa Könyvkiadó működésének hatvanadik évfordulójára) Az Isten is arra teremtett, hogy az Európa munkatársa legyek. Ülök otthon hatodikos koromban, az eldugott faluszélen (és ez az 1960-as években többet jelent, mint manapság!), olvasom Jack Londont meg Walter Scottot, és azt mondja a címnegyed második oldala: „Fordította Réz Ádám”, „Fordította Szinnai Tivadar”. Szóval itt közbejött valaki, hogy ezeket a remekműveket elhozza nekem. Óriási! De jó lenne!

A csornai gimnáziumban már angolt is tanulhatok, hozzájutok egy-két angol nyelvű irodalmi szöveghez, vacakolni kezdek a fordításukkal.

Beküldök ezt-azt az Európának. Borbás Mari lelkiismeretesen javítgatja, levélben biztat. ELTE, másodévesen Mari bevisz a kiadóba, Osztovits Levente szerkesztő igazi fordítani valókat adogat, egy-egy esszét, novellát – még vége sincs az egyetemnek, már Byron-leveleket fordítok, meg egy teljes regényt (David Garnett: Pokahontasz)! Járom a Géher-féle műfordítás-szemináriumot, és észre se veszem, Géher Pista meg Levente között már arról van szó, hogy diploma után az Európához kellene mennem dolgozni. El se hiszem. Fölébredtem én egyáltalán valamikor hatodikos korom óta? Az egészre az teszi fel a koronát, amikor harmad- vagy negyedévesen Malcolm Bradburyt, a későbbi Sir Malcolmot kísérgetem magyarországi British Councilútján, s mivel éppen könyve jelenik meg az Európánál (Embert enni nem való), oda is beugrunk, és Malcolm, ahogy mondja, puts in a good word for me (szót emel az érdekemben).

1975, felvettek! Egy évig (másfél lesz belőle) kéziratelőkészítősködöm és korrektorkodom, majd utána mehetek át az angol szerkesztőségbe, amelynek már két éve Levente a vezetője. Borbás Mari körbehord, bemutatja az új fiút. Egy csomó barátságos ember fogad: megismerem az ország bizonyára legalacsonyabb műfordítóját, Theodor Storm magyar hangját („Itt nyugszik Szabó Ede, / Gyulai Pál egynegyede”), a gyanúsan ismerős tájszólású szovjetfőszerkesztőt, Gerencsér Zsigát („Jól hallom, hogy te egyedi vagy? Mert akkor majdnem határosak a birtokaink!” Bizony, mert ő meg „morcidai” – hirtelen kicsi lett a világ.), Pór Juditot, Latort, Benyhét, Bence Gyurit, Kőszeg Ferit, Bart Pistát, Györffy Mikit, Várady Szabolcsot, Zsolt Angélát, másokat.

Első munkám a könyvkiadás világában: stemplizem a Háború és béke soros kiadásának korrektúralapjait. IMPRIMATÚRA, IMPRIMATÚRA, IMPRIMATÚRA – ezerötszázszor! Kévehordás közben nem fejlődtek ennyit a karizmaim. Ez is mámorító, na de a második! Utánnézőket ellenőrzök egy ma már irodalomtörténeti jelentőségű könyvhöz, Oszip Mandelstam, a Gulagon veszett nagy orosz költő első magyar kötetéhez, a Csillapíthatatlan szavak-hoz. Az utánnéző az utolsó ellenőrzési fázis, mielőtt a könyvet bekötik: csak néhány olyan lap a korrektúrából, amelyeken különösen fontos javítás esett, durva sajtóhiba, vagy éppen a fordító utólagos simítgatása.

Szörnyű, mert a lap néha egy vers vége, mindössze egy csodálatos strófa, néha viszont az eleje, ez utóbbi esetben nem látni, ki fordította.

Mire háromszor végigolvasom a tizenöt-húsz gyönyörű lapot (pedig csak a javított helyeken kellene ellenőrizni, méghozzá gyorsan! vár a nyomda kocsija), már tippelni tudok: igen, ez biztosan Pór Judit, ez meg itt Lator, ez fix, hogy Rab Zsuzsa. Hiszen ki másé lehetne például ez (tessék elővenni a kötetet!): Mert nem tartottam elég szorosan a kezed, mert elveszitettem a gyönge, a só-izü szádat,

most várom az Akropoliszban a szürkületet.

Hogy gyűlölöm, ó, ez öreg, szomorú boronákat!

Ez meg, ugye: Az aszfodélosz messze van még, a füstszürke tavasz, mikor a homok felsuhog, s a tajték vízpermetet gyöngyözve forr.

De lelkem már belép a körbe, mint Perszephoné, s nincsenek halott-országban napsütötte, tündöklő, karcsú, szép kezek.

Kívánok mindenkinek ilyen belépőt az irodalomcsinálásba. ’77 tavasza: szerkesztő vagyok, első munkám: Upton Sinclair: Olaj! Ásító unalom, egyetlen pozitívuma, hogy a bűbájos Prekop Gabi fordította. Aztán telnek az évek, magánemberként már rengeteget fordítok is (vicces, de néha máig el kell magyarázni a kívülállóknak: nem, a szerkesztőnek nem kötelessége regényeket fordítani, arra a nem létező szabadidejéből áldoz), növök-növögetek Osztovits Levente meg Bart Pista szobánkbeli óriás árnyékában. Ami nem könnyű.

Levente néha kedvesen megjegyzi: Lacikám, én még ennél is többet várnék tőled – de hát antológia- vagy kötetválogatás, utószóírás, erőszakos átpréselése a „szerdai értekezleteken” egy általam nagyra tartott, de itt még ismeretlen amerikai írónak? Süsd meg, Levente, ez utóbbiakra mindig ti csaptok le, mondom. Onnantól jobban figyel, mit oszt ki rám, terelget. És hát szaporodnak a dolgok, amikre büszke lehetek. Bret Harte, Hawthorne, Berzsenyi–Kölcsey, Arany, Katherine Mansfield, Cvetajeva, Bernard Shaw, Basó: novella-, vers-, színdarabválogatások, tanulmányok, jegyzetek – a kézirattonnányi, sokszor idegölő szerkesztésrobotban az ember privát gyönyörűségei. Jönnek a

felfedezetteim is: Murakami Haruki, Tim Willocks, Martin Cruz Smith, Paul Scott, D. M. Thomas, Jerzy Kosinski, Lawrence Norfolk, Tim O’Brien, Jay McInerney, Paul Auster, Nicholas Evans, David Baldacci, Helen Fielding, Jayne Ann Krentz, Bret Easton Ellis. („Lacikám, elolvastad? Mi a véleményed?” „Borzasztó, rémes és óriási, Levente, akkorát fog durranni, mint egy ágyú. Ausztráliában csak pult alól, fekete fóliában engedik árulni, mint a pornót.” Ebből is irodalomtörténet lett, bár Almási Miklós felejthetetlenül „repülőtéri regényként” húzta le az Amerikai psychó-t a Kritikában, LOL.) Nyilván nem jut eszembe minden „szerzőm”, hiszen rengeteg volt, de az utolsó is emlékezetes. Nyugdíjba menetelem előtt tíz évvel figyeltem fel egy zseniális amerikai regényre, mindenáron meg akartam szerezni a kiadási jogát, de a regionális (nem magyar!) irodalmi ügynöke egyszerűen nem adta. Eltelt tíz év, megjelent a szerző új regénye, hatalmas mű, ugyanaz az ügynök: nem és nem. Na de most már addig tomboltam, míg végre csomagban megkaptam tőle a szerző mind a négy regényét (az első kettőt nem is ismertem, de lenyomta a torkomon: vagy mindet, vagy semmit). Immár a jogok birtokában nagyokat mosolyogtam, aztán, amikor ennek az utóbbi, 2010-es műnek híre ment idehaza mint a legújabb Nagy Amerikai Regénynek, és az elektronikus sajtó morfondírozni kezdett, vajon ki jelenteti meg a „legnagyobb élő amerikai írót” – Jonathan Franzent.

Szóval szaporodtak a diadalok, és szaporodtak az élmények is, a találkozások kiváló külföldi szerzőkkel. (Franzennel nem találkoztam.

Mire idelátogatott, már nem voltam az Európa alkalmazottja.) Első eleven angol írómnak, Malcolm Bradburynek kiadtuk még egy könyvét (A történelem bizalmasa). Az 1980-as évek elején járt Budapesten Robert Coover, az amerikai posztmodern jeles képviselője, akivel sok levelet váltottam Az utolsó ítélet West Condonban fordítása közben. Friss főszerkesztőként kellett levinnem megvacsoráztatni Kossuth Lajos téri épületünk földszintjére, a ma már

nem létező Szófia étterembe E. L. Doctorow-t, az aperitifek nagy connoisseur-jét. Valamikor ő is dolgozott kiadóban (James Baldwint, Norman Mailert szerkesztette többek között), hosszan elmélkedtünk hát, miközben fogytak a konyakok, brandyk és egyebek, hogy ebben a közép-európai kiadói struktúrában mi is lenne új titulusom angol megfelelője: senior editor (nem, az kevesebb, mondta), editorial director (nem, az több), editor-in-chief (igen, alighanem).

Az 1985-ös Európai Kulturális Fórum Eörsi Pistáék által szervezett, „felforgató” ellenfórumának résztvevői közül benn járt a kiadóban két neves szerzőnk, Susan Sontag és Ámosz Oz. Igazgatónk, a vén kuruc Domokos János (vén? egy évvel fiatalabb volt akkor, mint én most) csak azért is meghívta őket, pedig botrány lehetett volna a dologból.

Utána következett a kém meg a kommandós. Aczél Tamás barátom (akinek két, angolul írt regényét is lefordítottam) ajánlotta figyelmünkbe James McCargart, az igen változatos karriert befutott hírszerzőt és diplomatát, aki 1945-től 1947 végéig a budapesti amerikai követség politikai osztályának vezetőjeként több mint hetven politikust és tudóst menekített ki az országból a kommunista hatalomátvétel előtt, többek között Pfeiffer Zoltánt és Peyer Károlyt.

1992-ben az Antall-kormánytól megkapta a Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztjét, mi meg rá egy évre kiadtuk A titkos háború című könyvét. Nagyon szomorúan érkezett a bemutatóra: elvesztette az érdemrend kitűzőjét! Apósom, Katona Tamás miniszterelnökségi államtitkár, kicsempészett neki egyet az Országházból.

A kommandós Andy McNab volt, az első öbölháború veteránja, a brit antiterrorista elit ezred, az SAS őrmestere, akinek memoárját iraki Scud-vadász küldetéséről szintén én fordítottam magyarra, bár nem az Európának. Amikor nem sokkal később a londoni könyvvásáron megismerkedtem angol kiadójával, a Transworld egyik vezetőjével, felajánlotta, hogy összehoz nekem egy találkozót az őrmesterrel, persze szigorúan konspirált körülmények között, hiszen nem

véletlenül használ álnevet, és nem lehet fényképet látni róla sehol: még mindig tart Szaddámék bosszújától. Ez a találkozó végül meghiúsult.

De jött helyette egy másik üldözött: 1998-ban Salman Rushdie kapta a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál nagydíját. Akkoriban még igencsak lehetett félni az ellene kibocsátott fatva következményeitől, egy esetleges merénylettől. Az Európa a Remíz étteremben látta vendégül vacsorára (történetesen egy ugrásra a lakásunktól), a fél Köztársasági Őrezred kivonult, biztos vagyok benne, hogy még a másik teremben vacsorázók is civil testőrök voltak. Nekünk az oldaltermet jelölték ki, szeparálva, nyilván biztonsági megfontolások alapján, bár, mint a fiúkkal idegesen nevetgélve megállapítottuk, az akcióregények és -filmek klasszikus szabályai szerint ez pont egy csapda, ha az ajtóban megjelennek az ölőemberek, nekünk annyi, csak a karjaikba futhatunk. De persze, ahogy mondtam, kívül-belül magyar és angol testőrök tucatjai nyüzsögtek, az ajatollahoknak esélyük nem volt.

Mennyi fantasztikus ember fordult meg nálunk az Európánál töltött harminchét évem alatt! Műfordítók, írók, költők jártak be beszélgetni, üldögéltek órákat a szobánkban, nagy adomázók és debattőrök, Orbán Ottó, Eörsi Pista, Tandori Dezső, Kertész Imre, Sükösd Mihály, Göncz Árpád, Oravecz Imre, Békés Pali, lehetetlen végigsorolni. Ráérős idők voltak…

Eszembe jut, amint Orbán Ottó és Levente idézgeti közös munkájuk (Robert Lowell: Közel az óceán, 1971) emlékeit, hogy Ottó és Országh László, a kötet lektora mennyit huzakodott az „Indian maize” „indián kukoricának” fordításán. „Az, kérem, maga a kukorica, minek ide még az indián is?” „De, professzor úr, a versben jelentősége van az indián összefüggésnek!” Ki is harcolta. (Történetesen volt szerencsém a másik féltől is hallani az afférról, amikor a nagy szótáríró korábban, még mint egyetemistát, meghívott az otthonába. Azt a

méltatlankodást!) Erre az emlékre beugrik egy másik is, ami viszont tényleg bődületes leiterjakab (nem „mi” követtük el!): akkori kedves angol költőm (nem árulom el a nevét) egyik versében egerekről van szó, „dragging dropped ears of harvest”, amiből a magyarban „aratástól lógó fülek” lett, holott csak elhullajtott kalászokat vonszolnak szegény párák. (Erről meg eszembe jut másik akkori költő-kedvencem, George Barker, akitől, azt hiszem, csak Végh György közölt két verset, valamikor réges-régen, míg halálakor be nem mutattam néhány költeményével a Nagyvilágban, N. Kiss Zsuzsa fordításában…)

Apropó ráérős idők, ráérős emberek. A ’80-as évek elején nagyon szerettük volna megjelentetni Michael Korda híres könyvét a Korda testvérekről. Valami jogi gubanc volt vele, amit meg kellett oldani, és éppen akkoriban készült Amerikába a sármos világfi, Vásárhelyi Miklós. Levente megkérte, ugorjon már be Michael Kordához, aki civilben a New York-i Simon and Schuster kiadó irodalmi vezetője volt, és hasson a lelkére. Miklós éktelen nevetések közepette mesélte utóbb, hogy a nagy ember fél órát tudott adni neki a hivatalában, kellemesen elcsevegtek mindenféle közép-európai témákról, aztán hajszálpontosan a 30. percben Michael Korda felpattant: Mr. Vásárhelyi, I have to RUSH! (Vásárhelyi úr, ROHANNOM kell!) Na de a könyv, és az a bizonyos probléma, Mr. Korda! Á, vigyék csak, vigyék csak. Meg is jelent A szerencse fiai 1983-ban.

2012-ben nyugdíjba mentem. Azóta csak és kizárólag azt csinálom, amiről ott a faluszélen álmodoztam. Viszont ami közte volt – a drága és hektikus élet – egy csoda. Az utolsó bölények egyike lettem: egy munkahelyem volt, elejétől a végéig, eddigi 60 évének majdnem kétharmadát együtt töltöttük. Nem cserélném el semmiért. Atque in perpetuum… ave atque vale!

(Közlés itt a szerző reménybeli, utólagos engedelmével.)