Grecsó Krisztián: Jelmezbál Néhány éve egy nagyon jelentős írót azért kárhoztattam, hogy úgy ír, mintha „alapkutatást” folytatna. A természettudományokból elcsent kifejezéssel azt akartam érzékeltetni, nem gondolom, hogy haszontalan, amit csinál, mert a jövőben egyszer, majd, termőre fordulhatnak ma még keveseknek szóló felfedezései. Grecsó Krisztián új könyvét olvasva ennek éppen az ellenkezőjét éreztem. Hasznosítja mindazokat a regénytechnikai újításokat, amelyek a magyar irodalmat az elmúlt tíz évben érték el. Műfaja novelláskötetnek álcázott regény. A könyv közepe táján kezdenek feltünedezni a már ismert szereplők, többnyire új meg új, teljesen más élethelyzetben. Az öregasszony gyerekként, a szexbomba szétesett banyaként, a híres külföldön élő tudós kamaszként. Amikor letettem a könyvet, akkor jöttem rá, hogy ez a könyv voltaképpen női sorsok fonata. Persze sok a plasztikusan megrajzolt férfi – nélkülük nem megy – da a fókusz mégis a nőkön van. Emlékszem, amikor kamaszként először öleltem egy lányt, átvillant rajtam, hogy vajon milyen érzés lehet neki. Hát most évtizedekkel később Grecsótól megkaptam. Mit mondjak, nekik se jobb… De nem csak nő, hanem örökbe adott lány, falusi tanítónő, kisvárosi professzornő, árvaház-igazgatónő, vagy akár „talpas” rendőrtiszt. Grecsó figuráiban drámai erő lakozik. A Jelmezbál egy urbánus módon megírt népi regény: tekintélyes része kistelepüléseken játszódik. Széles körképet ad a Kádár-kori nyomorúságról, annak többnyire szánalmas menekülő pályáiról. Az időbeni kalandozás meglehetős teret enged a rendszerváltás utáni időknek is. Egészen kiemelkedő epizód például a kisegyház képviseletében, menő autóval a határszélre érkező újsütetű prédikátor esete – aki jókorát csattan a vidéki Magyarország valóságával. Vagy a két falusi özvegyasszony barátnő váratlan, gyilkos összeveszése – és még váratlanabb kibékülése.