Gogol az őrült naplója – keresztes tamás egyszemélyes színházában bodó viktor rendezésében

Gogol: Az őrült naplója – Keresztes Tamás egyszemélyes színházában, Bodó Viktor rendezésében Semmihez sem hasonlítható, totális színházi élményben volt részünk: a Jurányi utcai inkubátorház kicsiny termében Keresztes Tamás keltette életre Gogol figuráját, Popriscsin kishivatalnokot, aki (némi egyszerűsítéssel) belebolondul a magányosságba, a szegénységbe, a feleslegesember-létbe.

Aki elég idős hozzá, láthatta még Darvas Iván legendás előadását: egy 1963-as francia produkció nyomán jött létre Horvai István rendezésében – 1967-ben ezzel nyitották meg az új Pesti Színházat, a Vígszínház kamaraszínházaként. (Hogy pontosan meddig volt műsoron, azt sajnos nem tudtam megállapítani, a Színházi Intézet legfontosabb szolgáltatása, az Adattár valami hiba miatt nem elérhető az interneten – talán tényleg ideje, hogy az intézményt összevonják a Petőfi Irodalmi Múzeummal.) Felvették tévéstúdióban, kiadták a szövegkönyvet, megjelent bakelitlemezen és cédén. Ez lett minden idők egyik legjobban dokumentált magyar színielőadása. Aki ilyen vagy olyan formában látta, emlékezhet rá, hogy a produkció jócskán épített Darvas fenomenális rajztudására: az egyre őrültebb elme az egyre szétesőbb és torzabb rajzokban nyilvánult meg.

Ebben az előadásban is egy társművészet, mégpedig a zene az egyik főszereplő. Pontosabban egy „looper”. Az előadásban ez csak egy ismeretlen rendeltetésű, földön heverő doboz volt, a tetején két tucat kapcsolóval. Az „Aktív gitár” című honlapon találtam meg a legegyszerűbb definícióját: „Aki nem ismerné, a looper egy digitális felvevő, ami képes a lejátszott hangokat felvenni, tárolni és azonnal visszajátszani, ráadásul nemcsak rövidebb, hanem több perces részeket is, nem egyet, hanem többet, és váltogatni is lehet köztük. A legtöbb looperben van metronóm vizuálisan és hallhatóan is, némelyikben még akár dobgép is lehet, bonyolultságtól függően sok egyéb kiegészítő funkcióval rendelkeznek.”

A zene apránként lopakodik be az előadásba, zajok formájában.

Persze, gondoljuk, ezek olyan hangok, amelyeket csak ő hall, a környezete nem… Aztán egyre nagyobb szerepet kapnak. Egy ponton Popriscsin annyira nyilvánvalóan nyúlkál a dobozhoz, hogy ezzel félig-meddig lebontja a közte és a nézők közötti „negyedik szobafalat”. Valahogy úgy, ahogy látjuk a színváltozást, vagyis érezzük, hogy színházban vagyunk. Mert itt minden élőben megy, nem felvételről. A looper csak sokszoroz, ismétel.

Az előadás mindvégig hallatlanul izgalmas és fordulatos. A főhős hol király, hol popsztár, hol reménytelenül szerelmes kamasz, hol a főnökénél mindent jobban tudó hivatalnok. Minden percben más, hétköznapi, ismerős hozzávalókból kikevert, ördögien eredeti létforma. Egy Van Gogh festményeit idéző, egyszerű, de sok mindent tudó díszletben. Jegyezzük meg, ezt is Keresztes Tamás tervezte.

Páratlan mutatvány, amit látni kell.

Tudni lehet, hogy az előadás kezdeményezője és katalizátora Orlai Tibor producer volt. Tíz éve indította el produkciós irodáját.

Gratulálunk neki, ezzel pályája csúcsára ért.

(Az előadás a Katona József Színház, a FÜGE, a MASZK Egyesület [Szeged] és az Orlai Produkciós Iroda együttműködésében jött létre.

Dramaturg: Róbert Juli, asszisztens: Szakács Zsuzsi, díszlet: Keresztes Tamás, grafika: Nagy Gergő, szakértő: dr. Zalka Zsolt, producer: Orlai Tibor. Külön köszönet: Juhász Nóra, Kákonyi Árpád, Szalai József,Szarvas Dávid.)