Gárdos Péter: Hajnali láz Minden könyvolvasóval elő szokott fordulni, hogy egy könyvről már annyit hallott, hogy nincs is kedve elolvasni… (Valaha így jártam a Száz év magánnyal – nahát, az egyáltalán nem olyan volt, mint ami a sajtóból, a baráti áradozásokból lejött.) Így volt ez Gárdos Péter dokumentumregényével is. Először csak csörgedezni kezdtek a hírek, aztán egyre gyakrabban jöttek, majd ellenállhatatlanul ömlöttek. A gátszakadás akkor következett be, amikor kiderült, egy külföldi könyvvásáron két tucatnál is több nyelvre vették meg a jogot. Feltett szándékom volt a könyvet el nem olvasni, de aztán a két ünnep között betévedtem egy könyvesboltba – persze hogy a kosaramban landolt. Másnap ki is olvastam. Mert lehetetlen letenni. A három héttel a háború vége után Svédországban lábadozó halálos beteg, csupa fémfogú, lágerből szabadult fiatalember története (a levelekből sűrűn idézett dőlt betűs részletekkel) érdekes, de nem izgalmas – hiszen tudjuk a történet végét. A főhős se meg nem hal, se nem marad egyedül. Elnyerte szíve választottjának kezét, ezt jól tudjuk az előzetes beharangozásból… Az író, a magyar filmszakma megbecsült kismestere úgy ír, mintha regényírói kézikönyvekből frissen dugta volna ki a fejét… Ne kerteljünk: itt egy regénynek álcázott filmforgatókönyvvel állunk szemben, megspékelve hiteles levelek részleteivel. Érdekes, de nem emlékezetes könyv, néhány kevéssé sikerült mellékszereplővel (különösen az intrikus barátnő az, akiről jól tudjuk, hogy – legalább is egy regényben „ilyen ember nincs!”). És nem is az a baj, ami benne van a könyvben, hanem az, ami nincs: a fiatal pár (akit csodával határos módon kikanalazott a nélkülözésből és összeadott egy svédországi rabbi), megérkezik a füstös Keleti pályaudvarra, egy romos országba, ahol részt akar venni az ország új rendszerének kiépítésében…