Toni Erdmann – Maren Ade német-osztrák filmje Szenzációs, besorolhatatlan, 162 perces filmet lehet látni a Cirkogejzír moziban. A megjósolhatatlanul, lustán kanyargó cselekmény mindvégig lekötötte a nézőket, méghozzá igen szokatlan eszközzel: a „kínos humorral”. Hamar kialakult ugyanis féltő rokonszenvünk a nyugdíj felé araszoló, elvált, kényszeresen vicceskedő zenetanár, a ráadásul az első jelenetekben imádott kutyáját is elvesztő Winfried Conradi iránt. Egy hirtelen ötlettől vezérelve minden bejelentés nélkül betoppan a lányához, aki Bukarestben dolgozik, egy német tulajdonú olajvállalat karcsúsításában segédkezik mint „gyűlöletes tanácsadó”. Az egyik téma tehát egy igencsak elrontott apa – lánya viszony, amit az apa alább nem részletezett elképesztő húzása a végletekig túlfeszít. (Kártyásnyelven: az apa 19-re lapot húz, hogy visszaszerezze a lányát, Ines-t.) A harmincas évei végén járó Ines sorsán keresztül belelátunk a perifériák gyarmatosításának mindennapjaiba. Szerencsére társadalomkritikai éle szinte semmi nincs a filmnek – egy harmadik téma bedobása összedöntötte volna a kényes egyensúlyt, ami a két fő téma között lassanként kialakul. A német rendezőnő öt teljes éven át fejlesztette, illetve forgatta ezt a filmjét. Nagy siker lett idén Cannes-ban, még a fődíjra is volt esélye. Németország ezt a filmjét jelölte Oscarra. A film közepe felé a fókusz lassan átvándorol a lány sorsára. A hajszás életben persze nem jut hely társnak, egy kollégával folytat ki tudja, milyen mélységű viszonyt. A film vége felé születésnapi partit rendez magának, ahol öltözködés közben elképesztő ötlete támad. Az öltözködéssel kezdődő, külön életet élő képsor a 21. századi filmtörténet egyik emlékezetes jelenete. Az a fajta kínosság, ami nem engedi, hogy másfelé nézzünk. Ugyancsak nem lehet feledni az olajmezőn tett látogatást. Mert a rendező hallatlanul közel megy a dolgokhoz. Például, amikor az