Fejes Endre Rozsdatemető_696

Fejes Endre: Rozsdatemető Elővettem újra gimnazista korom emlékezetes olvasmányélményét, a konszolidálódó Kádár-kor bestsellerét. Soha nem tettem volna meg, ha nem vettem volna hírét, hogy Tasnádi István továbbírta a történetet.

Jelentem, a könyv ma is olvasható, sőt magával ragadó. Egy ötven évet átívelő családregény, amely ennek ellenére tömör és rövid. Hiába vadásztam benne a kádár-kori óvatoskodás jeleire, ilyet alig találtam. Így kezdődik: „A ROZSDATEMETŐ kőfallal zárt udvar a raktárépület mögött.

Iparvágány felezi, két oldalán rendetlen összevisszaságban, egymás hegyén-hátán kiselejtezett gépek, behemót kazánok, felismerhetetlen szörnyszülöttek nyomódnak mélyen a fekete salakba, mázsás, penészgombás karokkal mutatnak az égre, várják a tűzhalált. Az udvar végén rácsos, magasra épített vaskapu engedi a sínpárt a macskaköves utcára.

1962 tavaszán ifjabb Hábetler János megölt egy segédmunkást a rozsdatemetőben.”

Látható, hogy elbeszéléstechnikai újítás is van benne. A történet csattanójával kezdődik. A szerző – a regény fikciója szerint – meg akarja ismerni a bűneset hátterét, bemegy Hábetlerhez a börtönbe, személyesen követi a tárgyalást. És nem hagyja nyugodni a történet, amelyet tanulságosnak érez. A történetet megelőzve ítéletet mond: „Ha majd úgy érzik, elfogultabb hangon beszélek ifjabb Hábetler Jánosról, nem tiltakozom, elismerem, hogy szeretem őt. Nyers volt, szókimondó. Egy rendőrtiszt azt mondta rá: anarchista. Én nem hittem el. Csak néha fellázadt, ilyenkor a szemétől félni lehetett… Gyáva volt?… Azt hiszem, némely dolgot nem értett meg a világból, ezért volt tehetetlen.”

Aztán a szerző visszaugrik az időben és egyenes vonalúan kezdi mesélni az apa és az anya történetét. Itt már nem halljuk a szerző

személyes hangját, a személyek beszélnek. Az első világháborúból épségben hazakerülő, idősebb Hábetler János udvarolni kezd az első elébe kerülő lánynak, Pék Máriának. Egykettőre összeházasodnak, és ketten együtt elkezdik végtelenül küzdelmes életüket, azt a sokat emlegetett 20. századi, vegetatív életet, miközben próbálnak mindig a történelem szélárnyékában lenni.

A regény szereplői egy különös bolygórendszert alkotnak, mindannyian a magyar irodalom egyik legemlékezetesebb nőalakja, afféle proletár mater familas-a, Pék Mária körül forognak. Remekül egyénített, élő figura: határozott véleményű, mocskos szájú, cirkuszolós, gyerekeiért mindenre képes, végtelen energiájú, apró asszony. Parányi lakása az ő birodalma, de bizonyos értelemben átjáróház. Jöhetnek a szomszédok, jár oda zenész, villamosmérnök, még egy iszákos, zsidó ószeres is. Eteti, itatja őket, de jaj annak, aki haragja kereszttüzébe kerül. Nyomasztóan hiteles az öregségükre egymást végtelenségig kínzó Hábetler házaspár pokoljárása. Hány, de hány ilyet láttunk az életben.

A regény elején van egy terjedelmes mottó, amire kevesen emlékeznek, engem is beleértve. Egy Pascal idézet, egy munkásregény elején: „Az ember csak egy nádszál, a természet legtörékenyebbje, hanem egy gondolkozó nádszál. Nem kell hozzá, hogy az egész mindenség felfegyverkezzék, ha el akarja tiporni. Egy kis gőz, egy csepp víz meg tudja ölni. De ha a mindenség eltiporná is, akkor is az ember maradna nemesebb annál, aki eltiporta, mert ő tudja is, hogy meghal, míg a mindenség semmit sem tud arról az előnyről, amivel az ember fölött áll. Így minden méltóságunk a gondolatban rejlik. Ezáltal kell feltámadnunk, és nem térben és időben.

Legyünk hát azon, hogy jól gondolkodjunk: ez az erkölcsi kiindulás.”

Amikor a könyvet elolvasva visszatértem a mottóhoz, világos volt, hogy Fejes ezt kulcsként biggyesztette a szöveg elé: arról akart írni, hogy a tipikus magyar proletárcsalád mennyire ösztönösen, milyen kevéssé sorsát irányítva élt. Nagy tett volt ez az éppen konszolidálódó Kádár-korban, amikor a munkásromantika dívott, ahol az újságokból az harsogott, hogy Magyarország munkásállam. A regényt megtűrték, és a tiltott gyümölcsöt a korban példátlanul sokan megízlelték. Sok kiadást ért meg, egy éven belül színpadi adaptáció készült belőle, több tucat nyelvre lefordították.

Fejes Endre négy elemit végzett, kalandos életű, külföldet megjárt munkásból lett író. Soha nem volt képes megismételni nagy sikerét.

Lassan kikopott az irodalomból. Élete végén, a rendszerváltás után záporozni kezdtek rá az állami kitüntetések, sőt 2009-ben mindenki meglepetésére ő nyerte el a Prima Primissima díjat. De ez nem az újra felfedezett könyveinek, hanem a sors által itt felejtett öregembernek szólt.

Ugyanebben az évben Takács Ferenc irodalomtörténész a Magyar Narancs „Elfelejtett szerzők” sorozatában, „A szocreál egzisztencialista” című remek cikkében próbálta megfejteni Fejes, illetve a Rozsdatemető titkát. Ez a szigorú, gunyoros kritikus szinte kapitulál a regény előtt: rehabilitálja a szerzőt, ezekkel a súlyos szavakkal: „A regény, ha megszabadulunk zsurnalisztikus-szociologisztikus olvasáskényszereinktől, az emberi állapot sötét és kellemetlen látomásaként olvastatja el magát velünk. Monotóniája, a családregényektől megszokott részletező terjengősségnek dacosan ellentmondó tömörsége, szenvtelenül tárgyszerű stílusa, leírásainak egyszerre elnagyolt, egyszerre mikroszkopikusan fókuszáló jellege mind ugyanazt sugallja, mégpedig páratlan erővel: az élet a gépies ismétlődés, az értelmet-célt nélkülöző esetlegességek világa, múlás és

porladás; inautentikus lét, amelynek, bár igen szeretjük ezt önáltató módon elhazudni, mindannyian a foglyai vagyunk, mindörökké.” És végezetül egy nagyon fontos mondatot fűz hozzá (2009-ben!): „Nemigen tudjuk nélkülözni ezt a kegyetlen és igaz regényt.

Mostanában különösen nem.”

A regényt a Digitális Irodalmi Akadémia honlapjáról töltöttem le, innét.

Takács Ferenc idézett cikke elolvasható itt.