Engedem hadd menjen

Engedem, hadd menjen – Lévai Balázs dokumentumfilmje Azt szokták mondani, hogy a jó dokumentumfilmesnek elsősorban négy dologra van szüksége: jó szimatra, erős lábra és szívre, jó kapcsolatépítő képességre (egyszerűbben: nagy dumára) és nagy türelemre, amivel ki tudja járni azt a viszonylag kevés pénzt, amelyre a műfajhoz szükség van. Lévai Balázs bőséggel rendelkezik mind a négy képességgel. (És elképesztően sokoldalú is – talán azért tudott olyan jól szót érteni azzal a sokféle emberrel, aki a filmen szerepel.)

Azt hiszem, Magyarország (a Kárpát-medence?) 6 éven felüli lakosságából én vagyok az egyetlen olyan személy, aki a film megtekintésekor hallotta elsőször a Most múlik pontosan című Quimby-számot. Sőt, az együttestől se hallott soha semmit, sőt, Kiss Tibitől se. És a Csík zenekartól sem… Így jár az, aki akkora sznob, hogy szinte kizárólag 1800 előtti klasszikus zenéket hallgat…

De hát a távoli barát invitált a filmje bemutatójára. Miután oda nem jutottam el, egy sajtóbemutatóra. És ott nagy élvezettel néztem végig a 77 perces filmet. Lehet, hogy a fentiek miatt én vagyok a legautentikusabb kritikus?

Klasszikus, jól megcsinált dokumentumfilmmel állunk szemben.

Három cselekményszál fut felváltva. Kiss Tibi, ez a lehengerlően vonzó és őszinte pasi beszél arról, hogyan szabadult ki a drogok uralma alól egy csodás komlói intézmény segítségével (ahol több mint egy évig tartózkodott!). Aztán arról értesültem, hogy Csík Jánosnak szörnyű autóbalesete volt valaha, amiről ráadásul egyedül ő tehetett (ezt is nyilván mindenki tudta rajtam kívül). A harmadik vonalat azonban nem tudtam hová tenni. Ezt így foglalja össze a nálam ebben a témában enyhén szólva tájékozottabb, értőbb kritikus: „Az izgalmat azonban a Varga család jelenléte kelti, hiszen az alkotás első szakaszában még nem sejtjük, hogy a magyarul nem beszélő muzsikusoknak mi közük a mi nagy slágerünkhöz. Ha van a filmnek fő szála, akkor az nem Kiss Tibi, nem a Quimby és nem is a Csík

zenekar, hanem az erdélyi muzsikus család, akik mindeddig mit sem sejtettek arról, hogy valahol a határon túl arénákat tölt meg egy magyar népzenekar, és ebben az ő édesapjuknak is érdeme van. A Csík zenekar ugyanis belecsempészett egy erdőszombattelki népzenei motívumot a Quimby-feldolgozásba, amely az ő édesapjuktól jutott el hozzájuk. Így kapcsolódik az erdélyi lakodalmas zenekar a történethez, bár minderről csak a film vége felé közeledve hull le a lepel. Az alkotás egyik legkedvesebb jelenete is az a momentum, mikor a három vidéki muzsikus e-mailt kap a Csík zenekartól, a csatolásban a Most múlik pontosan feldolgozással: az erdélyi zenészek megszeppenve döbbennek rá, hogy apjuk zenéjét szőtték a számukra kissé furcsa számba. A történet végén pedig összefutnak a szálak, és együtt áll a színpadon a film összes szereplője.” (Kiss Bori a film.hun, az egész cikk elolvasható itt.)

A film végén a tomboló sikerű közös fellépés egészen katartikus. És akkor jön még a jutalomjáték: az öltözőben a szereplők folytatják az örömzenélést. Ez önmagában is csodálatos. De én csak úgy láthattam, hogy a stáb képes volt ezt ilyen szépen és érzelemmentesen rögzíteni.

Az Engedem, hadd menjen egy bombasiker anatómiája, nemcsak a szám, hanem tágabb értelemben a Csík zenekar baleset utáni újjászületésének természetrajza. Ha jól értem, üstökösszerű pályájuk akkor kezdődött, amikor nem elégedtek meg az A-kategóriás népzenei együttes rangjával, hanem kezdtek más mezőkre is elkalandozni.

Micsoda nyitottság kellett ahhoz, hogy a drogos Kiss Tibi zenéjéhez forduljanak inspirációért!

Ez mind benne van Lévai Balázs filmjében.

A múlt héten arról elmélkedtem, hogy meg kellene szüntetni az állami művészeti díjakat. Úgyse fogják. Akkor legalább adják arra méltó embereknek. Nekem máris van egy ötletem.

Interjú Lévai Balázzsal arról, hogyan született a film, hogyan kaptak támogatást a Médiatanácstól a negyedik nekifutásra: itt.

Előzetes itt. (Éclipse Film, 2015, producer: Ugrin Julianna, operatőrök: Kőrösi András, Dala István, 12 éven felülieknek, nyilván a drogos történet miatt.)