Emlekromancsarnokrol

Emlék a Román Csarnokról, húsz évvel ezelőttről 1991-ben egy amerikai városban jártam egy konferencián, egy este kedvem szottyant moziba menni. Akkor láttam a bonyolult című filmet: „A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője”. Vajmi keveset értettem belőle, de csodás volt az aláfestésnek használt Purcell-zene (az Artúr király című, opera). Valami Peter Greenaway volt a rendező.

A filmet aztán többször is megnéztem, egy ideig nem kellett agitálni, ha a filmjei kijöttek. 1995-ben éppen elkínzott kulturális főtisztviselő voltam, a fél kulturális élet a véremet akarta (a miniszterelnök, mint később megtudtam, egyenesen a fejemet követelte), amikor a brit követségről jött a hír: Greenaway két napot Budapesten tölt, helyszínt keres legújabb filmjéhez. Hogy esetleg ráérek-e vele találkozni.

Mi az, hogy! Udvariatlanul lemondtam másnapi találkozóimat, és reggel felszedtem a nagy rendezőt a szállodájában. Egyenesen a Szépművészeti Múzeumba hajtattunk. MM, a nagy tekintélyű művészettörténész professzor, az akkori főigazgató fogadott bennünket. Le akart beszélni minket arról, hogy pont a háború óta romos Román Csarnokot nézzük meg. Pedig éppen ezt akartam megmutatni Greenawaynek. És meg is ragadta a hely, a festett falak, a hatalmas Dexion-Salgó polcok a közepén, rajtuk festmények és más műkincsek százai. Buzgón jegyzetelt és fényképezett.

Utána elmentünk ebédelni, és elmesélte, hogy újabban hatalmas, egész városnyi köztéri installációkon töri a fejét. Éppen egy genfi projektet tervezett. Száz pódiumot akart elhelyezni városszerte, mindegyikben egy képkivágás. Hogy az emberek pont azt lássák, amit ő kieszelt…

(Olvastam, hogy ez meg is valósult.)

Azt kérdezte tőlem, hogy Budapest nem lenne-e a helyszíne egy új, hasonlóan nagyszabású projektjének. De nem egyszerű dolog. Ezer színész kell hozzá és korlátlan hozzáférés a város köztéri áramforrásaihoz. A fejében már kész a terv, ha részünkről oké a dolog, akkor jelentkezzek, elkezdjük konkrétan fejleszteni a projektet.

Fellelkesedtem. Az előző héten olvastam, hogy a Színészkamara tisztújításán bejelentették, 1015 tagjuk van. Jordán Tamás volt az elnök, ő azt mondta, benne vannak, akár önkéntes alapon is, de azért jobb lenne pénzért.

Talán ki tetszenek találni, hogy a probléma a villamos művekkel volt… Pedig én voltam az önmagában értelmetlen 1996-os ún. „millecentenáriumi megemlékezés-sorozat” – ahogy főnököm, a közigazgatási államtitkár asszony kajánul megfogalmazta, „a millenniumi ünnepségek centenáriuma” – főszervezője is. Pénz lett volna, de konkrétumok hiányában erre nem lehetett megszerezni.

Ezzel az emlékkel búcsúzom a régi Román Csarnoktól, amelyet végre rendbe hoznak.