Emlékek Horváth Ivánról
Hetvenhét éves korában meghalt a különlegesen sokoldalú irodalomtudós, egyetemi tanár, a régi magyar irodalom és a poétika szakembere, a számítástechnikai alapú filológia szálláscsinálója.
1988-ban kerültem vele közelebbi ismeretségbe, amikor a lakásán összegyűltünk, hogy megalapítsuk a 2000 című folyóiratot.
Akkor már találkoztunk néhányszor, egy régebbi lakásán, ahol felkeltette figyelmemet egy csomagolópapírra festett könyvespolc, amelyen ki voltak dolgozva a könyvek gerincei. Jól emlékszem, hogy noha az ábécérend ezt nem indokolta, egymás mellé került Tatár György: Horváth Iván, illetve Horváth Iván: Tatár György című monográfiája. Ekkor mindketten 30 év körül jártak.
A második emlékem a New York kávéház karzatáról való, ahol csütörtök délutánonként összegyűltünk. Emlékszem, amikor a 2000 első számát forgattuk a kezünkben (nagyon büszke voltam az általam tervezett emblémára és a címlapra). Iván felkiáltott, Hiszen ez a Cochin betűtípus, amiből Radnóti hatodik, Meredek Út című kötetét is szedték! (Ledöbbentem ettől a tudástól - hát még ehhez is ért...)
Emlékszem, elmesélte, hogyan szelektálja a diákokat, mert nem szeretett nagy létszámú szemináriumokkal dolgozni. Valahogy így:
„Első órán megkérem, tegye fel a kezét, aki nem beszél idegen nyelvet – aki felteszi, azt kiküldöm. Aztán megkérdezem, kinek nincs számítógépe (ez a kilencvenes évek elején volt). Akinek nincs, és nem akar venni, azt kiküldöm. Végül megkérdezem, ki nem tud tíz ujjal gépelni. Aki nem tud, és nem vállalja be, hogy megtanul félév végére, az is repül...”
Szenvedélyesen érdekelte a számítástechnika. Emlékszem, mindenkit lehülyézett a szerkesztőségben, aki a Word szövegszerkesztőt
használta, mert annak szerinte nincs jövője. Mindig is a xywrite szoftverre esküdött (ejtsd: „zájrájt”). Meg is indokolta, hogy miért.
1993 körül aztán egyszer csak elmaradozott a szerkesztőségből.
Emlékeim szerint formálisan nem is lépett ki a laptól. Amíg jött, lubickolt a társaságunkban, ha tűzbe jött, mindig dörzsölgette a kezét. Szeretett politizálni is – jellegzetesen különutas volt, mindenkit mindig kiosztott.
Uj Péter nekrológjából tudtam meg, hogy huszonöt éve, a legelső komoly internetes portál az ő tóparti dácsájában alakult meg, és Nyírő
András főszerkesztő az internet és a tó szavak összevonásából találta ki a címet.
Iván hallatlanul művelt volt, különösen érdekelték a legújabb irodalomkritikai trendek, de lelkesen vett részt az új szellemű gimnáziumi irodalomtankönyvek írásában is.
Emlékszem, micsoda hatalmas hangszórók voltak a dolgozószobájában, az Ybl Miklós tervezte házban. A hifiberendezésre úgy tett szert, hogy orosz rádiócsöveket adott el Kanadába. Úgy, hogy a szállítást egy Dob utcai specialistára bízta.
Most, hogy megjött a partecédulája, látom, hogy azt is Cochin típusból szedték. Erről eszembe jutott, hogy Iván még azt is tudta, hogy a Cochin (ejtsd kosen) típust nem maga Charles Nicholas Cochin (1715-1790), XV. Lajos rézmetszője, a termékeny festő, hanem Georges Peignot tervezte, az ő emlékére 1912-ben... Pedig addig azt hittem!
Úgy tudom, Tatár György még nem írta meg Horváth Iván élete és kora című monográfiáját. Tudomásom szerint Svájcban él és kiváló egészségnek örvend. Még nem késő...
