Eleanor catton a fényességek

Eleanor Catton: A fényességek 2013 szenzációja volt ez a könyv: a 28 éves új-zélandi írónő minden idők legfiatalabb szerzője volt, aki elnyerte a Man-Booker-díjat, ráadásul a díj történetének leghosszabb könyvével. Most magyarul is megjelent, 940 nagy alakú oldalon. Mindegyik lapja varázslat: a 19. század közepi romlatlan, mesés Új-Zéland déli szigetére repít minket.

A lapokat aranyásók, szerencselovagok, matrózok, spekulánsok, kocsmárosok, kurvák, banktisztviselők népesítik be. Az írónő a civilizáció átbillenési pontját ábrázolja: a hirtelen nagyra nőtt Hokitika városkában lassanként kiépül a brit államgépezet. Az ide vetődött, életüket ilyen-olyan okokból újra kezdeni akaró úriemberek egy időre levedlik tanult szokásaikat, aztán a söpredékkel folytatott, eleinte egyenlőtlen harcban mégis csak olyanok mellé pártol a szerencse, akik képzettek, kitartók, csavaros észjárásúak.

A könyv cselekménye gazdag krimi- és kalandregény-elemekben, de elsősorban mégis emberábrázolása miatt olyan jó olvasmány. Az írónő a városkában egymás útját folytonosan keresztező embereket bámulatosan jól jellemzi. Amikor néhány fejezet-kihagyással újra utunkba kerül a patikus, a börtönőr, a maori zöldkő-gyűjtő, a kínai ópiumbarlang-kereskedő, a zsidó laptulajdonos, a francia írnok, a sebhelyes kapitány, az agilis képviselőjelölt, az angol bankpénztáros, valamennyi olyan élesen áll előttünk, mintha mindegyikükkel egy osztályba jártunk volna.

A hallatlanul tekervényes cselekmény egy elszegényedett, családja által elárult skót ügyvéd, Walter Moody partraszállásával kezdődik. Az első este szállodája ivójában ott talál egy rejtélyes, 12 fős társaságot.

Eleinte azt is titkolják előtte, hogy ismerik egymást, aztán fokozatosan a bizalmukba fogadják, és egymásnak adva a szót elmesélnek Walternak egy bonyolult históriát, egy haláleset és egy sikertelen öngyilkosság ügyét, amibe így vagy úgy mindannyian belekeveredtek.

Néhány száz oldalon át ezt a mesélést halljuk, de filmes módon,

vagyis a mesélés időről időre megelevenedik, csak néha térünk vissza az ivóba.

Aztán egyszer csak elérjük az elbeszélés jelenét, onnét egy ideig egyenes vonalúan halad előre a cselekmény. (Az egyes részek elején – sőt minden lap tetején – pontosan meg van adva a pontos idő: 1866 bizonyos napja...) A könyv vége felé egyszer csak visszaugrik a cselekmény az előző évre. A két főszereplő egyszerre száll partra... Itt az ideje, hogy eláruljuk, kik is ők: Anna Whetherell, a botcsnálta, ópiumfüggő, szépséges örömlány és Emery Staines, a koránál fiatalabbnak tűnő, de annál szerencsésebb aranyásó. Mindketten 21 évesek, éppen egy napon születtek.

A könyv legelején a színdaraboknál szokásos módon felsorolják a szereplőket. Tizenkét sodródó mellékszereplő van, hét olyan főalak, aki érdemben képes az eseményeket befolyásolni. Erre a szabályszerűségre az olvasó eleinte ügyet se vet. De aztán a fejezetcímekben, a nagyobb részek elején mindenféle, horoszkópokból ismerős kifejezések és jelek tünedeznek fel. A figyelmesebb olvasók egy idő után rájönnek arra, hogy ez a könyv az előre megírt, kikerülhetetlen sorsról szól. És aki ért a horoszkópokhoz, az plusz örömökre is számíthat olvasás közben. Az egyes állatövekben született emberekhez hagyományosan karakterjegyeket szoktak társítani, az írónő ezekre a vázlatos horoszkópjegy-csontvázakra vitte fel a szereplők személyiségét és jellemét. A hét égitest formájára gyúrta a hét főszereplőt, amelyek közül kettő (Anna és Emery) egyszerre a nap és a hold. Ők adják a címet: ők a fényességek.

Van még egy érdekes írástechnikai fogás. Minden fejezet elején van egy kis, amolyan, Verne-regény módjára írt összefoglalás: rövid summázata annak, ami következik. A könyv vége felé a fejezetek rövidülnek (már az egy oldal terjedelmet sem érik el – mint némi utána olvasással kiderítettem, ez a fogyó holdat imitálja). Ugyanekkor

a bevezető dőlt betűs összefoglalók terjedelme egyre nő. Sőt, olyasmit is „összefoglalnak”, amiről a főszövegben nem is esik szó...

Egy jó könyvnél az ember gyakran érzi, hogy a fejében privát mozi pereg. Most néha azt éreztem, olyan színházi előadáson vagyok, ahol egyes egyedül csak nekem játszanak.

Kolosszális, hibátlan regény, sok indirekt poézissel, gyönyörű, tömör természetleírásokkal – akkora mesterségbeli tudással kalapálták ki, hogy mesterkéletlennek tud hatni. Alig tudom elhinni, hogy angolul is olyan szép, mint Rakovszky Zsuzsa minden regiszterben otthonos, 21. századian veretes magyar nyelvén.

(The Luminaries, 2013, Victoria University Press, magyar kiadás: Európa Könyvkiadó, 2016, 944 o., súlya 117 dekagramm,fordította Rakovszky Zsuzsa, 5990 Ft.)