Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről – Roy Andersson svéd-német-norvég-francia filmje Ez a film csak olyan filmbarátoknak való, akik még megőrizték kockázatvállalási képességüket, akiket nem fertőzött meg végzetesen napjaink videoklip-tempója és -esztétikája. Ez a film a mai átlag filmterméshez képest halálosan lassú, és nagyon hosszú snittekből áll, amelyekben mindig van valami festményszerűen komponált, állókép jellegű. Az állókép aztán gúnyosan megmozdul, mintha azt mondaná a rendező: „Nesztek, ha ilyen szegényes a fantáziátok, hát ez végül is mozgókép…” Ennek ellenére a film egyáltalán nem bánik lekezelően senkivel. Sem a szereplőivel, sem a nézőivel. Hallatlanul magabiztos alkotás, annyi szent. Már a filmet megelőzően történik valami különös a vásznon: megjelenik a rendező, egy 72 éves bácsi, és elmondja, mennyire örül, hogy Magyarországon is játszani fogják a filmjét, amelyben sok magyar közreműködő volt. És fontosnak tartotta megemlíteni, hogy mindent műteremben vettek fel. Ettől később nem tudunk szabadulni, mert van néhány szabad ég alatt játszódó jelenet. Az egyes jelenetek nem feltétlenül kapcsolódnak egymáshoz. Az elején még vannak némafilmszerű feliratok: Három találkozás a halállal – és egymás után következik a három találkozás, külön címekkel. Az egyik egy polgári otthonban, a másik egy olyan repülőgépen, ahol egy akkora étkezőterem van, mint egy egyetemi menzán, a harmadik egy kórházban, ahol a három ötvenes gyerek a mama halálára készül. Andersson már majdnem 60 éves volt, amikor hazájában igazán felfigyeltek rá, és hamar elkezdték afféle új Bergmanként ünnepelni, mint annak fekete humorral átitatott szellemi rokonát. Aki a trilógia első két részével szeretné összevetni a filmet, az számos fogódzót talál Soós Tamás remek cikkében:
Issuu converts static files into: digital portfolios, online yearbooks, online catalogs, digital photo albums and more. Sign up and create your flipbook.