Egybuvostelefonhivas

Egy bűvös telefonhívás felpattint egy zárat Vannak az ember előtt hegyként magasodó különféle zenei, irodalmi, színházi, képzőművészeti életművek, amelyeket az illető évtizedekig – távolról – egyre jobban kíván, egyre jobban irigyli olyan barátait, akik egy-egy elejtett szóval növelik fájdalmát… nekik eszükbe se jut, hogy Ön (te, Hírlevélíró) még teljesen érintetlenek a közvetlen élménytől.

Hírlevélíró már egy kezén meg tudja számolni, hány ilyen meg nem kóstolt életmű maradt. Az egyik utolsó ilyen éppen Wagner zenéje, azaz inkább operái. A múlt hét péntekig egyetlenegyet sem láttam, halottam.

Az a szomorú igazság, hogy mintegy negyven éves koromig, ha Wagnerre terelődött a szó, a dolgot érdeklődő hümmögéssel intéztem el. Egy ideje ezt a vitatható szellemességű tréfát sütöttem el: „Wagnerhez én még mindig túl fiatalnak érzem magam…” Két hete aztán kaptam egy kedves telefont barátomtól, a Művelt Fotográfustól, hogy egy bizonyos nem túl távoli pénteken van-e programom, mert hogy nejének sok lenne mindegyik előadás a Ring sorozatból a Müpában… A pillanat töredéke alatt kellett döntenem: kibújok valami hihető ürüggyel, vagy belevágok a dologba. Megéreztem, hogy itt az idő, és halált megvető bátorsággal igent mondtam.

A most következő gyermeteg beszámolóért elnézést kérek a Vademecum olvasóinak mintegy felétől, akik betéve tudják a Wagner életművet, és már többször is végignézték/hallgatták a Müpa nevezetes sorozatát. Legjobb, ha átugorják a következő sorokat.