Egy megjegyzés két magyar filmsiker kapcsán 600

Egy megjegyzés két magyar filmsiker kapcsán Sok évtizedre kell visszamenni a magyar filmtörténetben, hogy találjunk egy héten belül, két ekkora sikert: a Berlinale fődíja és a kisjátékfilmnek járó Oscar. Volt már ilyen. Magyar filmek arattak a fesztiválokon, mégse készültek átlagemberek számára élvezhető, jó mozik.

A 2010 előtt működő filmtámogatási rendszer demokratikus volt, egyben afunkcionális. A rendszerről lerítt, hogy túl sok alkotónak adnak túl kevés pénzt. Az eredmény pedig némi egyszerűsítéssel – egy átlag magyar filmrajongó számára – siralmas volt.

2010-ben szétzavarták az alapítvány kurátorait, a döntést központosították. Az egészet rábízták egy Amerikából visszavándorolt oligarchára. Nem sok jót ígért a helyzet. A mindenható személy, csodák csodájára hibátlan, tehetséges, mint lassanként kiderült szabadon dolgozni engedett profikat választott maga alá (vagy inkább maga mellé?). Többször visszaadott forgatókönyvekről igen, de ciki dolgokról, elvtelenségekről nem lehetett hallani. És mára el kell ismerni, hogy nem csak a fesztiválsikerek jönnek zsinórban, de a filmek átlaga is drámaian javult. Oda jutottam, hogy minden magyar filmet örömmel megyek megnézni – már nem kínos kötelesség az ilyesmi.

Azt fenntartom, hogy nem helyes egy művészeti ágat egy politikailag befolyásos személyre bízni – mi van, ha elüti ez illetőt a villamos?

Azért is fontos elismerni, ha valami jó történik a magyar kultúrpolitikában, mert akkor hitelesebben hat, ha valaki erős szavakkal kel ki az Új Színház, a Weöres Sándor Színház, a műemlékvédelem, a tankönyvpiac, a „Nemzeti Könyvtár” sorozat és a Magyar Krónika ügye miatt. Ám a filmgyártás – ezt fenntartások nélkül el kell ismerni – lassanként igazi sikerágazat lett.