Egy angoltanár emlékeiből Az angol nyelv világelsősége annyira egyértelmű, hogy nem is gondolkodik rajta el az ember. Nyilván köze van a gyarmatosításhoz, Amerika felemelkedéséhez. De legalább annyira köze van az angol kedvező ún. „nehézségi görbéjéhez” is. Nem vitatható, hogy jól megtanulni minden (nem rokon) élő nyelven ugyanannyira nehéz. Vagyis egy magyarnak éppolyan nehéz magas fokon angolul, németül vagy franciául megtanulnia. A német és az angol nehézségi görbéje nagyon különbözik: a német azonnal nehéz, később (gondolom) könnyebb lesz, én sajnos odáig sose jutottam el. Az angol ellenben konyhanyelv (hotelportás) szinten könnyű, később azonban egyre nehezebb lesz, kezdve már az igeidőknél. Valahogy így:
Mintegy tizenöt évig voltam angol tanár, szenvedélyesen szerettem ezt a mesterséget, a késői Kádár korban a zöldségesek és az angol tanárok indokolatlanul sokat kerestek, annak köszönhettem (meg családom és feleségem támogatásának), hogy a magam útját járhattam. Már nem tudom, hogy tanultuk-e módszertanból, vagy magam jöttem rá, de angolul (talán más nyelveken is) a tudás nem egyenletesen fejlődik, hanem „plató-szerűen”. Vagyis ha valaki eljut valamilyen szintre, akkor egy ideig úgy érzi, hogy hiába tanul, nem fejlődik. Aztán ha kitart, észrevétlenül egy újabb platóra érkezi, már ezt is érti, azt is, ezt