Ebédelés a Bobo Étteremben_706

Ebédelés a Bobo étteremben A születésnapom alkalmából anyukám meghívott ebédelni oda, ahová én akarom. Ilyenkor mindig vadonatúj helyet szoktam mondani, hogy fejlődjön a tudásom. Ezt erőltetni kell, mert úgy vagyok, mint a külföldi városokkal: leginkább oda szeretek menni, ahol már voltam.

A Bobo kifejezést húsz évvel ezelőtt hallottam először, mint a bourgeois-bohème (kb. „burzsoáboem”) szókapcsolat rövidítését, egy barátom azt magyarázta, hogy a Libération című napilap ennek a virtuális társadalmi rétegnek a sajtóorgánuma. Azért virtuális a réteg, mert sokféle helyzetű egyén tartozhat bele: — igazi középosztálybeli, vagyonos ember, aki lezseren öltözködve, „ingujjas ínyenc” helyeken étkezve érzi jól magát, — művész, értelmiségi, aki csak néha jut pénzhez, de akkor ide tartozónak akarja érezni magát, — általában könnyelmű ember, aki felfelé, a módosabbakhoz dörgölőzik, erején felül költ finom holmikra, jó éttermekre, kiszagolja a puccos helyeket és azokat nagy ívben elkerüli.

Az egy hónapja megnyílt Bobónak saját parkolója is van, ahol sikerült éppen egy Rolls Royce mellé leparkolni, de ez nem bizonyult rossz ómennek. Elhaladtunk egy bájosan ügyetlenkedő robotfűnyíró mellett, megcsodálhattuk a pompás kertet. Egyedül az út másik oldalán éktelenkedő kockaházak voltak lehangolóak. Még húsz-harminc év, talán addigra megnőnek a fák, eltakarják a környéket. (Bár lehet, addigra a növekvő telekárak békésen kikényszerítik a bontást és új, méltó épületek kerülnek a „régiek” helyére.)

Vasárnap kettőre foglaltam asztalt, abban reménykedve, hogy akkor már gördülékeny lesz a kiszolgálás. Nem volt az, igen hosszan kellett várni az ételekre. De a gondosan kialakított, jó anyagokban dúskáló környezet, meg a házi kenyér és a mellé szervírozott köztes finomságok (melyek elfogyasztása „A francia nők nem híznak” című

szakmunka szerint mindenképpen kerülendő), a ritka szép evőeszközök elvonták a figyelmünket. A pincér igen szakszerű volt, bár talán kicsit sokat mentegetőzött. Elmondta, hogy a sült kecskesajt belseje szándékosan hideg, a Thoreau ásványvizet egy licenctechnológia szerint, helyben állítják elő, hogy ne kelljen messziről szállítani a palackokat. Anyukám szerint a krumplipüré porból készült, amit nem tudtam elképzelni kóstolás előtt, és utána különösen nem. Az ebéd végén következett az elképzelhető legsúlyosabb pincérhiba: másnak a számláját hozták ki, amelynek összege nagyjából duplája volt annak, amire számítottunk. Már lezajlott a kártyás fizetés, amikor erre maga a pincér ráébredt. Azonnal visszaadta az összeget készpénzben, kezdtük elölről a fizetést.

Nekem az étterem olyan komplex élmény, ahol az étel csak az egyik összetevő, legalább akkora súllyal esik a latba a kiszolgálás, az atmoszféra, a design, a többi vendég aurája, a környék és a kilátás az ablakból.

A csinos honlap az étterem nevével kapcsolatban ezt írja: „Az évezredforduló tájékán David Brooks amerikai szerkesztőújságíró fogalmazta meg, milyen is az új, modern felső-középosztály; amikor a jómódú vállalkozókat és pénzügyi zsonglőröket tömörítő bourgeois réteg, valamint a művész- és értelmiségi réteg bohém értékei teljesen összemosódnak, és békében megférnek egymással; amikor az ember magas színvonalon, mégis egyszerűen, visszafogottan él; akiknek simán belefér a modern luxus, a családi hagyományok, és az egyetemisták felszabadult életmódjának keveredése.

Csak azért, mert egy Bobo tehetős, még nem gyűjt státuszszimbólumokat, mert a cél leginkább az, hogy elérjék azt, amihez nem „csak” a pénzre van szükség: a függetlenség szabadságát.”

(A honlap az épület történetével kapcsolatos információit ld. a Mellékletben.)

Jól éreztem magam a Bobóban, talán azért is, mert tökéletesen megfelel régi vesszőparipámnak: a régi és az új építkezési mód szimbiotikus keverése Budapest egyik, ha nem egyetlen lehetséges sikerreceptje. Itt a régi részeket is teljesen újjáalkották (a farészeket egészen bizonyosan), ezt egészítették ki lifttel is megközelíthető alagsori mosdóhelyiségekkel. Mindenütt modern lámpatesteket helyeztek el, a leglátványosabban a bálteremben és az elsősorban esküvők céljára szánt „Chapel” (kápolna) nevű kisebb rendezvényteremben.

A másik ok: itt nem csak építettek, hanem a működtetést is maguk kívánják ellátni. A beépített, magas minőségű anyagok arra utalnak, hogy itt nem a profitmaximalizálás lehetett a cél, hanem a hosszú távú elkápráztatás. A Haris család szemlátomást egy intézményt kívánt létrehozni. Éppen az ilyen polgárok tették naggyá Budapestet szászszázhúsz éve.

(A Haris vagyon eredetéről ld. ezt a húsz évvel ezelőtti cikket, itt.) Éreztem, amikor ott jártam, hogy ez az épület akár ötven év múlva is ilyen minőségben működhet. Ilyen értelemben semmi rokonságot nem mutat sem az állami, „semmiből vissza mindent” programmal, ahol először visszaépítenek, azután kezdenek agyalni a funkción. Sem a Gundel étteremmel, amelyet egy távol élő üzletember pénzén (az invenciózus, de pénztelen gasztro-zseni Láng György ötletei alapján) indítottak újra, és amely most a hírek szerint megint jó kezekben van, de ki tudja, mit hoz a jövő. A Haris család azonban itt van, és itt is lesz.

Egyvalamit nem találtam a mutatós, gondosan elkészített honlapon: a felújítást tervező építész, belsőépítész és kerttervező szakemberek nevét. Sőt, a mesteremberek felsorolása is ideillő lenne. Érdemes

lenne gyorsan pótolni – hacsak nem a Haris család végezte el az összes fent említett munkát.

(II. Marczibányi tér 6-7., www.harispark.hu) Az alábbi rajz és fotók forrását sem közli a honlap – ez is pótlandó.

Melléklet: A Budai Polgári Lövész Társaság épületének története a Bobo étterem honlapján A német neoreneszánsz stílusban épült szimmetrikus épületet a Budai Polgári Lövész Társaság emeltette 1885-ben. Az eredeti épület a lövészetnek biztosított háttér mellett egy bálteremnek, egy étteremnek és egy kaszinónak adott helyszínt. A budai arisztokrácia ismert találkozóhelye volt, gróf Andrássy Gyula péntekenként itt látta vendégül a liberális páholyát, a királylátogatásokról feljegyezték, hogy egyik alkalommal Erzsébet királyné, azaz Sissi nyitotta a táncot a bálteremben.

1932-ben Ray Rezső, a neves építész készített bővítési terveket a lövöldéhez. A fennmaradt tervek az udvari (lőtéri) homlokzat előtti, a két oldalpavilon közötti rész beépítését mutatják. A földszint átalakítása mellett emeleti részeket is kialakítottak. A vitéz Lukóy Emil építőmester által kivitelezett épületegyüttes ebben a formájában állt fenn egészen a II. világháború végéig.

A szocializmus éveiben a létesítmény az Magyar Honvédelmi Szövetség (MHSZ) hatáskörébe került, így a lőteret sorkatonák, valamint egyetemisták használták gyakorlatozásra. A bálterem oldalhajóit kisebb helyiségekre szabdalták, és azokban lőszerraktárakat, irodákat alakítottak ki.

A rendszerváltás idejéig az objektumot változatlan formában, lőtérként üzemeltette a Magyar Honvédelmi Szövetség, majd 1990-ben a terület visszakerült a Budapesti Polgári Lövész Egyesülethez. 1992-ben Fenyő János vállalkozó szerezte meg az ingatlant viharos tulajdonjogi eljárás folyamán. 1998-as halála után Budapest Főváros II. kerületi Önkormányzatához került az ingatlan, mely üresen, funkció nélkül állt évekig. Az épület jelenlegi tulajdonosa a Haris család, akik a 2016 és

2018 között tartó renoválási és épületfelújítási munkálatok mellett az üzemeltetésért is felelnek.