Donnatarttatitkostortenet

Donna Tartt: A titkos történet „Ismét egy letehetetlen” – olvastam egy távoli Facebook-ismerősöm posztját. Az írónőnek csak a neve volt ismerős, abból is leginkább csak a két „t” a vezetékneve végén. Szó, ami szó, a könyv valóban letehetetlen, pedig egzotikus terepen, egy kis, előkelő, keleti parti egyetemen játszódik, méghozzá a klasszika-filológia tanszéken. Itt tanít a különc, intellektuális celeb professzor, Julian Morrow, aki voltaképpen az ókori tanítási formákat utánozza, és szelíd erőszakkal teljesen hatalma alá akarja és tudja hajtani diákjait.

A titkos történet középpontjában két gyilkosság áll, mégsem krimi.

Talán a „bűnregény” szó illik rá, amelyet először Lengyel Péter csodálatos, Macskakő című regényének címlapján láttam.

Különleges szerkezetére jellemző, hogy az egyik gyilkosság puskaporát már a másfél oldalas bevezetőben ellövi: megtudjuk, ki az áldozat, és hogy kik ölték meg. Arra számítunk, hogy az egész könyv erről fog szólni, pedig csak a fele. Addigra kiderül, kik a gyilkosok, miért öltek. A második rész, ha lehet, még érdekesebb: ez a gyilkosság következményeiről szól.

A főszereplő/narrátor neve Richard Papen, aki egy átlagosan unalmas kaliforniai kisvárosból, egy szeretet nélküli család elől menekülve keveredett ide, a Vermont állambeli Hampden College-ba, és aki már a középiskolában is csak véletlenül vette fel a görög nyelvet. Nagy nehezen kerül be az ötfős görög szemináriumba – kicsit úgy, ahogy Móra Ferenc emlékezetes, Szeptember végén című elbeszélésében történik: ott egy fogós latin problémát kiabál be a gyerek a folyosóról, emitt meg egy görög nyelvtani fordulatot dob be Richard a könyvtárban a házi dolgozat fölött megakadt csoportnak.

A regény egyik bájos alapvonala, hogy Richard hogyan füllent magának látványos magániskolai múltat, hogy ne maradjon el társainak gazdag családi háttere mögött. Lassanként teljesen elfogadják, és teljes jogú tagja lesz az antikvitásnak élő, sőt azt érzéki

módon átélni próbáló diákcsoportnak. A csoport tagjai Richardon kívül: egy nyelvzseni, Henry, a társaság természetes vezéregyénisége, Francis, a gazdag, önzetlen, biszexuális fiú, valamint a kétnemű ikerpár, az alkohollal (a többieknél is) meghittebb viszont ápoló, ingatag Charles és ikertestvére, a szépséges Camilla, akibe Richard is beleszeret. Ő azonban valaki mást szeret, hogy kit, az csak a regény utolsó lapjain derül ki.

Se szeri, se száma az izgalmaknak és a nyelvi, illetve elbeszélésbeli szépségeknek. Latin és görög idézetek is vannak benne szép számmal, mégis úgy van megírva, hogy egy érettségizett művezető is maradéktalanul élvezni tudja a történetet. A szerző egyébként sokáig az orruknál fogva vezeti olvasóit: elhiteti velük, hogy egy görög drámának lehet (legalább részleges) happy endje. A regény második felében már elfogadjuk, hogy nem lehet. De végtelenül érdekfeszítő az a folyamat, hogy a sors miképpen hajtja végre a pusztítást. Van-e, aki megússza? Ha igen, akkor miképpen? És legfőképpen, mi lesz Richarddal, akit annyira, de annyira megszerettünk?

Egy másik, a cselekmény szempontjából alapvetően fontos kérdés: vajon megtudja-e, hogy saját diáktársai együtt ölték meg Edmund „Bunny” Corcorant, és ha igen, szalad-e a rendőrségre, vagy úgy tesz, mintha mi sem történt volna? (Vagy esetleg egy harmadik módon.) Élvezetes, hosszú távon is az olvasó sejtjeiben munkáló, jelentős regény. Nem véletlenül adtak el belőle világszerte 5 millió példányt.

(The Secret History, Penguin Books, 1992, magyarra fordította Greskovits Endre, Európa Kiadó,1996, Park Kiadó 2015, borítóterv Somogyi Péter, 492 o., 3900 Ft.)