Donna tartt 594

Donna Tartt: Az aranypinty A legnagyobb erénye ennek a vastag, sok témájú, kiismerhetetlen cselekményvezetésű könyvnek, hogy képes intenzív, szinte extatikus örömöt okozni olvasójának. Aki rohan haza olvasni, eltúloz megfázást, hogy ágyban maradhasson, mert vágyik arra, hogy olvashasson aznap száz vagy százötven oldalt. Pedig nem lektűrről van szó. Főszereplője egy 13 éves New York-i kiskamasz, akinek alkoholista apja egy éve elhagyta a családját. Egy nap imádott, szépséges mamájával elmennek a Metropolitan Museumba, hogy megnézzék a holland remekművekből rendezett vendégkiállítást, és akkor történik valami borzalmas, amitől Theo élete kisiklik. Nagy ugrásokkal Theo fordulatos sorsát harmincas évei elejéig követjük. Nagy szerepet játszik életében egy osztálytársának nagypolgári családja, egy békés New York-i műbútor restaurátor, egy vörös hajú, zenebolond lány, akit a múzeumban ismert meg, és legfőképpen egy kis méretű festmény, Carel Fabritius „Aranypinty” című alkotása. (Utóbbi festőről és képről, műveletlenségem miatt azt hittem, hogy az írónő találta ki, pedig dehogy.) Az alapos, részletező, szituációkból kibomló jellemábrázolások miatt ez a könyv a komoly irodalom térfelére sorolandó. Nem lehet ugyanakkor letagadni, hogy sok a véletlen a cselekményben. Annyira sok, hogy az nem egy, de öt emberrel sem szokott általában megtörténni, kivéve a lektűröket. Donna Tartt hallatlan elbeszélői ügyességgel fonta a véletlenekre épülő cselekményhálót. A sok véletlent hátborzongató természetességgel építette a könyvbe – mindez olvasás közben nem, vagy alig tűnik fel. Érdekes az is, hogy az olvasó nemigen érti, miről is szól ez a könyv. Eleinte úgy látszik, hogy a veszteség feldolgozásáról, a gyászmunkáról, aztán a szabadulásvágyról, a tudatmódosító szerekről, a szerelemről, a társadalmi felemelkedésről,

Turn static files into dynamic content formats.

Create a flipbook