Donáth Mirjam Mások álma_728

Donáth Mirjam: Mások álma Különös, emlékezetes önvallomás ez a könyv egy olyan emigránsról, aki végül visszajött. Pedig New Yorkban minden sikerült neki, amit el akart érni. A szerző hangja olykor enyhén erőltetett, ám kétséget kizáróan, kíméletlenül őszinte.

A mottó, az ajánlás, a pótajánlás („captatio benevolentiae”) és az előszó után a 14. oldalon vág bele a lényegbe: „Saját kivándorlásom – mely 28 éves koromban kezdődött, amikor Budapestről New Yorkba költöztem – kívülről sikertörténet.

Dióhéjban: felvettek a Columbia Egyetemre, ahol mesterdiplomát szereztem újságírásból. Négy hónappal a diplomaosztó után már a New York University padjában ültem, ahol két év alatt még egy mesterdiplomát szereztem, ezúttal gazdasági újságírásból. Ösztöndíjakat nyertem, ezért nem adósodtam el a tandíjak miatt. Állást kaptam »a világ legnagyobb nemzetközi hírügynökségénél«. A hét New York-i év alatt egy napot sem kellett éheznem, és mindig volt fedél a fejem felett. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez utóbbi engem ért szerencse nem szerepelne ebben a felsorolásban, ha a Városon múlik, és nem jóbarátokon). De lettek jóbarátok. Életre szóló is. Férjet is a városban találtam. Életre szólót, remélem. A lányom egy manhattani luxuskórházban született és ajándékba kapta az amerikai állampolgárságot. New York valóban sokaknak ad világraszóló lehetőséget, és ezt azért tudom, mert köztük voltam én is.

Mégis. Hét évet éltem New Yorkban, és nem szeretek rágondolni.”

A könyv 12 fejezetből áll, mindegyik elején egy lakcím. Mert a könyv írója lakhelyről-lakhelyre hányódott, elképzelhetetlenül kicsi, sötét, olykor nagyon méltatlan helyeken élt, legtöbbször nem is egyedül, úgy, hogy pénzének túlnyomó részét erre kellett költenie. A hét New Yorkban töltött év alatt mindig sikerült elérnie, hogy a karácsonyokat Magyarországon tölthesse. Részben ennek ürügyén mesél saját gyökereiről – ez egy nagyon szép rétege a könyvnek. (Apja az ismert,

egy ideig képviselőséget is vállalt, evangélikus lelkész, emiatt a család Mirjam gyerekkorában sokat vándorolt.)

Az első lakcím és az utolsó ugyanaz – a könyv a hazaköltözés előkészületeivel kezdődik. Ez a keretes szerkezet ad a memoárnak valami jól megformáltságot. Az olvasónak az az érzése, hogy ezt a történetet nem is lehet másképp elmesélni.

A könyvnek három rétege van. Az első maga a küzdés, egy briliáns eszű, csinos, magyar nő érvényesülés-története a világ egyik legnagyobb városában, ahol sok hozzá hasonló ember szaladgál, mindig óriási versenyben egymással.

A másik maga a megapolisz portréja, amit a szerző egyszerre imád és utál. A vége felé, amikor már döntött, hogy lelép innét, szép portréval búcsúzik: „A várost nem lehetett csak úgy otthagyni. (…) Az emberzajban hömpölygő sugárutakat, a csillagokat kioltó neonfényeket, a kukászsákokra ömlő vasárnap reggeli mosodaillatot, a ritmust, ami forgószélként pörgetett mindent és mindenkit előre, mert a metrórácsokon feltörő gőzsistergés éppúgy igazodott hozzá, mint a szirénák vijjogása, a hírszerkesztők kiáltása és a felmosóvödrökből előléptetett ütőhangszerek az utcazenészek keze alatt.”

A harmadik téma a New York-i magyar diaszpóra árnyalt portrésorozata, a gazdagoktól a „Wall Street magyar farkasain” át a számos illegálisan ott tartózkodó, így-úgy megkapaszkodott személyig. (Ők relatív biztonságban élik életüket, de az országot nem hagyhatják el, még akkor sem, ha anyjuk egy magyar kórházban haldoklik.)

A szerző már a könyv elején elárulja, hogy New Yorkban férjet is talált magának, ám ez szemlátomást nem ment könnyen. Végül az internetes párkeresés vezetett eredményre. Hogy milyen különös pár érkezett a szerző életébe, az maradjon azok titka, akik kézbe veszik ezt a könnyen olvasható, érzelmes, igazmondó, szép memoárt.

Amelynek leglényegesebb mondatát a 198. oldal utolsó sorában találhatjuk meg, dőlt betűvel: „Mindig lesznek fák, amelyeket nem lehet átültetni.”

(Athenaeum Kiadó, 2017, borító: Mohamed Nur, 315 o., ára 3499 Ft.) A szerző portréját Horváth Dávid készítette.