Diplomaosztó beszéd a várkert bazárban 618

Diplomaosztó beszéd a Várkert Bazárban Sztehlo Gábor evangélikus lelkész a magyarság egyik igazi nagy hőse.

Csak remélni lehet, hogy nevét egyre többen megismerik. Beleillett volna Nádasdy Ádám szép beszédébe is, amit a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem diplomaosztó ünnepségén tartott. Egy fiatalkori mulatságos kalandját idézte fel, amikor tévedésből órákon át súlyos filmes dobozokat kellett pakolnia. Innét kanyarodott rá a példaképek sorolásába, felfestve a lehetséges pályaíveket, amely a különleges tanintézmény hallgatóira vár. A szónok (a legutóbbi Moholy-Nagy Díj kitüntetettje) nagy tapsot kapott. Miután ő nincs fent, megkérdeztem, feltehetem-e a Facebookra. Ő megkérdezte az egyetemet, akik beleegyeztek. Kerestem egy képet, amit a szerzőről negyven éve készítettem, kb. akkor, amikor a beszédben említett eset megtörtént.

Gondoltam, hogy lesz néhány száz like és megosztás, de a visszhang nagyon meglepett. Három nap alatt több mint 2100 like (benne jó néhány „love” and „wow”). De ami még beszédesebb: a megosztások száma 1487 (!). Aki kicsit is járatos a Facebookon, az tudja, hogy ez óriási szám egy komoly témájú írás esetében.

102 hozzászólás is volt, a túlnyomó többsége pozitív. Egy durva kötekedés akadt. Egy jelentős festőművész háborgott, hogy miért Nádasdy volt a vendég, és miért pufogtat lózungokat, de a többi hozzászóló hamar lenyomta őt. A végén, ahogy a Facebookon gyakran megesik, a vita értelmetlen irányba kanyarodott, az alternatív díva indulatos hozzászólása nyomán. Ha valaki nem szereti a jelenlegi politikai rendszert, beteheti-e a lábát a Várkert Bazárba?

A Vademecum kedves olvasói közül nincs mindenki a Facebookon, vagy nem az én ismerősöm ott, így nekik a szöveget bemásolom a Mellékletbe.

A fényképet, ahogy mondtam én magam készítettem, a fürdőszobában laboráltam, úgy látszik nem fixáltam elég hosszan, ezért a karcolások

és a képhibák. Most megtehetném, hogy digitálisan kiretusálom, de nem teszem – a szerzőnek sem szokása az utólagos szépítés.

Melléklet Nádasdy Ádám: Ünnepi beszéd a MoME évzárón 2017. június 30 péntek, 16 óra, Várkert Bazár Huszonnyolc éves lehettem, fiatal nyelvtudós, amikor megszereztem az ún. „kisdoktorimat”, ez akkoriban az MA-fokozat megfelelője volt.

Egy barátom, aki filmrendezőnek készült, megkért, hogy egy kisfilmjében szerepet vállaljak. A forgatás végén közölte, hogy szerzett pénzt, így honorálni tudja a munkámat. Csak egy kis trükk van a dologban, mondta, a TV-be kell bemenni és jelentkezni bizonyos Margitkánál, ő tudni fogja, mit hova kell beírni, és megkapom a pénzt.

Valami más címen fogják kifizetni, ne csodálkozzak.

Be is mentem, de Margitka aznap nem volt bent. Semmi baj, mondták a kollégái, Margitka itt hagyott minden iratot. Anyagmozgatás, ugye?

Igen, mondtam cinkos mosollyal, persze, anyagmozgatás. „Jöjjön velem!” mondta egy munkatárs, és egy raktárterembe kísért, ahol hatalmas stószokban filmdobozok álltak. Nagy, lapos, kerek

fémdobozok, mint egy óriási pizza. „Ezeket kéne átrakni a másik oldalra,” mondta, „mert rossz helyre tették. Szóljon, ha végzett.” – „Ja, értem,” mondtam bólogatva, és ő elment. Leültem egy dobozkötegre, kicsit vártam, aztán visszamentem az irodába.

Csodálkozva kérdezték: „Végzett már?” – „Hát, bizonyos értelemben – mondtam elbizonytalanodva –, ugye az volt megbeszélve…” Értetlenül néztek rám. Nyilvánvaló volt, hogy Margitka (vagy valaki) elfelejtette, hogy kamu az egész, és hogy én ezért a pénzért már megdolgoztam. Ők tényleg egy rakodómunkást vártak. Elszégyelltem magam. Hát büdös nekem a fizikai munka? Visszasomfordáltam a raktárba és elkezdtem rakodni. Mondtam volna azt, hogy kérem, én dr.

Nádasdy Ádám egyetemi adjunktus vagyok, ifjú tudós, nem rakodómunkás? Továbbá hogy álszerződéssel akarom fölvenni a pénzt, mikor nem is rakodtam? Na nem.

Nekivetkőztem, pár óra alatt át is raktam az egész dobozhegyet. Sok volt. Ám közben tapasztaltam valami érdekeset: a termen átjárkáló dolgozók közül most mások néztek rám és szóltak hozzám, mint adjunktus koromban. Bögyös kis takarítónők, jókötésű szerelő srácok, élveteg büfésnők, pocakos portások köszöntek rám, kérdezték: mióta vagyok itt, melyik csoportnál. Nekik természetes volt, hogy maguk közé fogadják a félmeztelen, farmeros rakodó fiút. Én meg úgy éreztem magam, mint aki infralámpával jár az éjszakai erdőben, és föltárul előtte egy addig is ott lévő, de addig láthatatlan világ. Persze hazudoztam, nem mondtam el az egész ostoba történetet, se azt, hogy Eötvös Loránd Tudományegyetem. A végén megmosdottam, fölöltöztem, megkaptam a pénzemet, és emelt fővel távoztam.

Kedves végzős hallgatók! Vegyék ezt tanmesének. Önöket is vetheti az élet máshova, mint ahova elindulnak. Kerülhetnek szerény helyre, ahol dobozolni kell, tegyék emelt fővel. Kerülhetnek magasra, ahol parancsolgatni kell, tegyék alázattal. Ennek az iskolának, a MOMEnak nagy erénye, hogy igen sokfelé lehet belőle menni, hogy sokfajta

utat mutat meg az itt végzőknek – a lila gőzös művészettől a jól jövedelmező sorozatgyártásig. Önök nemcsak azt tanulták meg, hogy mi a szép és a jó, hanem azt is, hogy hogyan készül, miből és mennyiért. Tudnak előhívni és varrni és fűrészelni és rajzolni és hegeszteni és varázsolni. Tudjanak hát örülni az élet változatosságának, a meglepő kihívásoknak, mint az anyagmozgatás.

De tudjanak a távolba is nézni. Legyenek példaképeik. Kis példaképek, mint a derék szabómester az utcából. Nagyobb példaképek, mint a „Fortepan” gyűjteményt a semmiből, önzetlenül létrehozó Tamási Miklós; és nagyok, mint Moholy-Nagy László, aki élete során nagyon sokfélét csinált, szerintem még dobozokat is pakolt. Ha majd tehetik, támogassanak másokat, mint Snétberger Ferenc, a cigány származású gitárművész, aki cigánygyerekeknek csinál zeneiskolát és ezzel életpályát. És lehet önökből igazgató, főszerkesztő, gyártulajdonos, milliomos – vagyis a mi szempontunkból: szponzor. Itt vannak önök közt a jövő nagy szponzorai, mint volt II. Gyula pápa, aki Michelangelót bízta meg a Sixtusi Kápolnával, bőkezűen fizette, és védte az intrikusokkal szemben, pedig nagyon nem ilyet képzelt. És bár pápa talán nem lesz önökből, bőkezű támogató igenis lehet, mint Rubik Ernő, aki tehetségeket szponzorál; vagy Csányi Sándor bankelnök, aki alapítványt működtet szegény gyerekek képzésére; vagy a ma élő magyarok egyik legkiválóbbja, Soros György, aki szellemi életünket régóta és nagylelkűen támogatja.

Ha az önök zsebe is mély lesz, nyúljanak bele mélyen. Ha nem, akkor szorgosan tervezzenek, varrjanak, nagyítsanak, keressék meg a szponzorokat, és mindig találják meg az emberséget az élveteg kávéfőzőnők vagy a jókötésű szerelők között.

Diplomájuk megszerzéséhez ezennel szívből gratulálok.