David callahan the givers 614

David Callahan: The Givers Amerikai utazásom alatt végig egy szakkönyv tartott izgalomban, amelyet egy Summa Artium díjas „kulturális magánbefektetőtől” kaptam kölcsön. (Ő maga használta ezt a meghatározást – nem mecénásként tekint magára. Rendszeresen kitér a mecénási szerep elől – irtózik az olyan folyamatoktól, amelyeknek nem tudja minden etapját ellenőrzése alatt tartani.)

Nagyon alapos, jól megírt, keménykötésű, friss szakkönyv arról, hogy melyek az amerikai filantrópia új jelenségei, nagyjából az ezredforduló óta.

A szerző a 2014-ben indult Inside Philenthropy (Who is Funding What and Why) című portál szerkesztője. Régen olvastam ilyen jó szakkönyvet, amelyik — sose téveszti szem elől a „nagy egészet”, — tele van fél-egy oldalas filantróp-portrékkal, köztük nagyon sok a helyi potentát, — számos esetben tömören összefoglal konfliktusokat, — nem fél állást foglalni, ám saját politikai nézetei sehol sem érhetők tetten, — a könyv végén még javaslatokat is tesz arra, hogyan kellene az adományozás jogi kereteit (nem gyökeresen) megváltoztatni.

Callahan kiindulási pontja az a jelenség, hogy az amerikai filantrópia egyre több szereplős lett az ezredforduló óta, és az ebbe a körbe tartozók egyre gazdagabbak és egyre nagylelkűbbek lettek. Egyre többen képviselik azt, hogy nem kell kivárni a pálya végét az adományozással. „Giving While Living” – ez a divatba jött szokás manapság. A Gates házaspár úgy döntött, hogy alapítványuknak legkésőbb a tovább élő személy halálától számított húsz éven belül minden vagyonát szét kell osztania.

Az egész könyv New York előző, három ciklust szolgált polgármestere, Michel Bloomberg szédületes gazdagodásának és egyre terebélyesedő adakozásának közelképével kezdődik, majd a Bill és Melinda Gates valamint barátjuk, Warren Buffett által indított Giving Pledge mozgalom elindulásával folytatódik. (Mint ismeretes, a csatlakozók vállalták, hogy vagyonuk legalább 50%-át adományokra fordítják.)

A következő fejezetek ráközelítenek az új jelenségekre, többek között az újonnan megjelent szereplőkre: az internet bizniszben hirtelen meggazdagodott tech milliárdosokra, az ügyek mellé álló, saját maguk barkácsoló adományozókra, vagy az éppenséggel alapítványokat nagy gonddal építőkre, a „türelmetlen befektetőkre”, a thinktankeket támogató „ál-jótékonyokra”, a fontolva haladókra, és a tűzön-vizen átgázoló személyiségekre.

Lassan kibontakozik a rohamosan bővülő lehetőségeket hozó filantrópia és a szűkülő állami/városi közfinanszírozás ellentétéből fakadó demokrácia-deficit. A nagy pénz lassan (tendenciájában) kicsavarja az irányítást a népképviselet kezéből.

Callahan a maga higgadt módján mindvégig támadja például azokat a nagy adományozókat, akik a névtelenség és az erre a célra létrehozott speciális szervezetek mögé rejtőzve próbálják az ellentmondásos ügyeiket előre mozdítani.

De hallatlanul tágas a tér. Elképzelhetetlenül sok célt követnek a filantrópok, belföldön és külföldön egyaránt. Van milliárdos, akinek adományozását a felesége intézi egyedül, egy budoárbeli kartotékrendszerrel, a Gates Alapítványnak viszont pillanatnyilag 1400 ember dolgozik.

Mondanom sem kell, egy kelet-európai filantrópia tanácsadó számára milyen érdekes, sőt lelkesítő ez a könyv, a több száz irigylésre méltó példával. Sajnos, a kezdetleges magyarországi viszonyok

megváltoztatásához (ahol magánadományozó semmilyen adókedvezményt nem vehet igénybe) nemigen ad ötleteket a könyv.

Legfeljebb visszapótol valamennyit az elveszett lelkesedésből.

Minderre visszatérünk a jövő héten.

(Alfred A. Knopf, 2017, 243 o, ára $28.95)