Daniel pennac testnaplo

Daniel Pennac: Testnapló – Tótfalusi Ágnes fordításában Az 1944-ben, a marokkói Casablancában született, sokoldalú író magyarul sem ismeretlen, sőt, a Vademecumban is dicsértük már legalább egy könyvét. Nizzában járt egyetemre, egy ideig tanárként működött. Híressé a „Malaussène saga” tette, egy humoros regénysorozat egy „hivatásos” bűnbakról.

De írt esszéket, gyerekeknek és felnőtteknek szóló igazi és képregényeket. Sok díjat elnyert már, de a legnagyobbakhoz mérhető, valódi durranás váratott magára. Egészen mostanáig.

A Testnapló igazi nagyregény. Az előszó szerint egy inkognitójához ragaszkodó, jelentékeny, híres francia gondolkodó valóságos naplója, amelyet 12 éves kora (1936) és 87 éves korában bekövetkezett halála között rendszertelenül vezetett. Néha mindennap, néha nagy kihagyásokkal. A naplót lányára, a képzőművész Lisonra hagyja, a bejegyzéseket néha neki szánt üzenetek szakítják meg. Ezek azt magyarázzák, miért tartott időnként hosszabb szüneteket az írásban. És a dőlt betűs részeket csalafinta módon arra is felhasználja az író, hogy tudasson az olvasókkal olyan fontos élettényeket is, amelyekről a napló egyetlen szót sem ejt. Az ugyanis csak a testi funkciókról szól. Még egy elbeszélő eszköze van: a dadája révén megismert, Tijo nevű unokaöcsszerűség, igazi naturbursch, tréfacsináló, aki néha elmesél neki egy-egy anekdotát.

Amiről viszont sok, tömör szó esik: a naplóíró gyerekkorában az érzékek nyiladozásáról, az első világháborúban végzetesen megbetegedett apjával való szimbiotikus kapcsolatáról, a csodálatos, jóval alacsonyabb társadalmi osztályba tartozó dadájának szagáról, öleléséről, gyógyító praktikáiról, az otthoni éhségsztrájkja alatt átélt testi szenvedéseiről, a kollégiumi ökörködések során szerzett sebekről, a szerelmi kudarcairól, majd diadalairól. Arról, hogyan szenvedte ki magából, a csenevész fiúból a Larousse szótár ábráján látható ideális, izmos férfit. Érdekes módon ezekből a jegyzetekből lassanként egy kerek emberi személyiség alakul ki, aki szereti a szünidőt a dadája családjánál tölteni vidéken, ahol jól be is illeszkedik.

A főszereplő, akinek a keresztnevét sem tudjuk meg, egy véletlen során az ellenállásba keveredik, ahol nagyon jól helytáll. Utána mozgalmi alapon testileg boldoggá teszi egy kanadai lány, és elindul életének az a szakasza, amikor minden sikerül neki. Valószínűleg diplomata lesz, de ezt csak elcsípett morzsákból érezzük, a konkrét munkáról nem ír egy szót sem, csak arról, hogy egy értekezleten elered az orra vére, hogy egész életén át egy orrpolip kínozza. Még karrierje előtt szerelembe esik és megházasodik, csodálatos, érzéki, egyben komoly és hozzá illő nő lesz a felesége, két gyereke születik.

A regényben a középkorú szakaszon mintha átszaladnánk. A legemlékezetesebb rész az öregkor, annak minden nyűgével, a növekvő számú betegséggel. Sajnos még csak utalni sem lehet a két nagy, öregkori epizódra, egy pozitív és egy negatív élményre, két olyan dologra, amely közönséges halandóknak nemigen szokott kijutni. Tény az, hogy a naplójegyzetek az utolsó pillanatig végtelenül érdekesek és változatosak.

Amikor egyébként már úgy érezzük, nem történhet az égvilágon semmi, akkor egyszer a Luxemburgkertben sétálva… (Nem, dehogy szerelmi ügy…)

Nagyon jelentős, élvezetes könyv, olyan dolgokról, amelyek regényen kívül gusztustalanok. A szerző elhiteti velünk, hogy helyettünk őbenne lép fel ez a sok testi nyavalya. Sőt. Helyettünk hal meg.

(Journal d’un corps, Gallimard, 2012, fordította Tótfalusi Ágnes. Magvető, 2014, a borítót tervezte Pintér József, 436 oldal, ára 3490 Ft.)