Dés mihály emlékezete 617

Dés Mihály emlékezete Május 18-án egy barcelonai kórházban – számomra váratlanul – meghalt a magyar irodalom leghűségesebb szolgálója, s egyben legszínesebb alakja. Távoli ismerősök és kortársak voltunk, egy ideig haladó angolra tanítottam a nyolcvanas évek elején – aztán szem elől tévesztettem. Az elmúlt években lettünk jóba. De annyira nem, hogy betegségébe is beavasson ez az elpusztíthatatlannak látszó, vonzó, tehetséges, szép szál férfi. Még amikor halálhírét hallottam, akkor is balesetre, öngyilkosságra gyanakodtam.

Egyik legközelebbi barátja, Barna Imre nagyon szép írásban búcsúztatta el az Élet és Irodalomban. Most, a július 3-ai temetéshez időzítve öccse, Dés László zeneszerző írt róla vállalt elfogultsággal.

Már éppen nekiveselkedtem, hogy felidézzem ezúttal nem műveit, hanem szellemi és fizikai alakját, amikor rádöbbentem, hogy ezt (is) elírta előlem Bán Zoltán András, a nagy tudású író és kritikus, a magyar magas kultúra egyik leginkább értékén alul kezelt jelentős alakja.

Mint ismeretes, két évtized Barcelona után Dés Mihály hazajött, hogy befejezze nagy vállalkozását, a Pesti barokk című regényt, mert arra csak itthon volt képes. A könyv hatalmas siker lett az olvasók (köztük Hírlevélíró) körében, a kritikai visszhangja vegyes volt. Az író meg volt győződve arról, hogy ennek a kánonba nem illeszkedés, metaforikusan szólva a péniszirigység volt az oka. Nem volt már ideje az alázatra, sértődöttségét világgá kiáltotta. Híres, botrányos eset volt, amikor nem vették fel a Szépírók Társaságába, pedig a legnagyobbak ajánlották. Nőgyűlölőnek kiáltották ki, nem számított, hogy nyilvánvalóan A-kategóriás író. Fájt neki, hogy a legtöbben tartózkodtak, így nem lett meg a többség.

A végtelenül tágas és szabad szájú beszélgetés a vs.hu portálon jelent meg, 2015. február 21-én.

Barcelonai beilleszkedésének történetét esze ágában sincs szépíteni: „És én, a tisztes ősz fürtjeimmel, a megbízható piszkos-kék szememmel beleillettem az ő K. und K. képükbe, és persze meg is tettem mindent, hogy ezt a tévhitet megerősítsem: csattogtattam a bokámat, hízelgőre mélyítettem a hangomat, mélyen belenéztem a szemekbe, és közben úgy beszéltem, mintha minden irodalmak nagy tudója lennék.

Szerencsére Spanyolország egy eléggé informális ország – vagy legalábbis akkor az volt – ami azt jelenti, hogy levelekre még véletlenül se válaszolnak, telefonhívást még tévedésből se viszonoznak, másfelől viszont nem kérnek az embertől papírokat, diplomákat, nyelvvizsgákat. 19 évig vezettem érvényes jogosítvány nélkül, és amikor végre lebuktam, akkor is sikerült kidumálnom magam. A személyes benyomásaiknak hisznek, és ennek köszönhetően sikerült néhány kiadónál lektori munkát szereznem. Minden nyelvből vállaltam lektorálást, legfőképpen olyanokból, amiket alig vagy csapnivalóan tudtam. De persze az is igaz, hogy havi kábé 25 lektori jelentést kellett megírnom ahhoz, hogy megkeressem a létminimumnak megfelelő összeget. Ez persze azt jelenti, hogy bár ilyen tömeg lektorit meg lehet írni valahogy, a vonatkozó könyveket viszont képtelenség mind elolvasni.”

Van benne továbbá Kertész Imre ellenes, kormánykritikus kirohanás, emlékműállítás Bolaño részére, a spanyol, a katalán és a magyar irodalmi élet összevetése…

Talán díjat kellene alapítani az ilyen szabálytalan pályájú, sehová beilleszkedni nem tudó figuráknak. Lehetne Rozsics István–díj a neve, a fiatalon meghalt Hatvany-kutató, galériás, szóbeli zseni emlékére.

Vagy éppen Dés Mihály–díj?

Bán Zoltán András teljes interjújának szövege elolvasható itt.

Alább Zagyi Tibor fotói (vs.hu).