Dés László – Geszti Péter – Grecsó Krisztián: A Pál utcai fiúk Hittem is, nem is, hogy ez az ötlet életképesnek bizonyul. A regénynek nem csak bérelt helye van minden magyar szívében (és mint az kiderült, sok lengyel és olasz felnőtt is így van ezzel), de sokadszorra is leköti egy felnőtt figyelmét is. Mindhárom gyermekemmel egy időben, úja és újra elolvastam, és felnőttként – talán nem véletlenül – nem is annyira a grundért vívott harc, hanem az azzal párhuzamosan zajló gittegylet sztori bűvölt el igazán. Előrebocsátom, hogy jó érzékkel ezt a szálat egyáltalán nem hagyták veszni, hanem éppenséggel minden cseppjét hasznosították. De térjünk a lényegre. Az előadás egy olyan sajátos vegyes műfajt hozott létre, amely hol prózai színház, hol mozgásszínház, hol zörejekkel, dobogással operál, hol klasszikus musical-színház. Ha nem is mindegyik ponton remekelnek a színészek (sem Bokának, sem Áts Ferinek nincs – ehhez az előadáshoz – elegendő énekhangja), ám az előadás minden ponton élvezhető, ráadásul elég sok a kiugró jelenet és teljesítmény. Ez a darab az aha-élményre épít. Az ismerős fordulatok – a kémia-óra Bunsen-égőjétől kezdve a hamis trombitáig, a halálos ágyra elvitt üveggolyóig, a naturalistán megoldott fürdetésektől a fatelepi őrnek ajándékozott szivarokig – mind megmelengetik a szívünket. Egyetértek azzal a nézettel, hogy Horváth Csaba koreográfus nevét oda kellene írni a szerzők közé. A szinte minden jelenetbe bekerült végtelenül eredeti mozgáselemek nélkül ez az előadás aligha működne. Modern zene, modern dalszövegek, száztíz éves történet (ami valójában 1889-ben játszódik, amint azt a gittegylet pecsétjéből tudhatjuk). Mindez csak akkor működhet igazán, ha van valami mának szóló általános üzenet is. Ez nem is hiányzik: erősen hangsúlyozza Ács Feri erkölcsi kiválóságát, és amikor a színészek/táncosok kijönnek meghajolni,