Egy hús-vér „college widow” Észak-Iowában Diákkoromban minden angol szakos diák osztotta a vélekedést, hogy az Országh-féle nagyszótár nemcsak a világ legtökéletesebb kétnyelvű szótára, hanem az életre tanító, kimeríthetetlen kincsesbánya. Különösen szerettük a csúcsos zárójelek közé tett magyarázatokat, amelyek a lefordíthatatlan szavakat írták körül. Nemes versengés alakult ki, hogy ki talál jobb példákat. Ez a versengés aztán egy nap eldőlt: egy angol–művészettörténet szakos kollegina mindenkinél jobb példát talált, és ezzel kiérdemelte a babért. Növelte győzelmének édességét, hogy a szócikk olyan fogalmat magyarázott meg, amelyet soha senki nem hallott: „college widow”? A különös meghatározás így hangzott (ma is hallom, ahogy É. diadalmasan elismétli kétszer is): „Egyetemisták, főiskolások nemzedékeit figyelmesen kiszolgáló, magányos, jobb nő, kis egyetemi városban.” Mindez akkor jutott eszembe, amikor félnapos együttlét után a kávét szürcsöltem RS-sel, a nyolcvanon túl járó, örökmozgó özvegyasszonnyal, aki nagyon büszke volt – nemcsak négy felnőtt, sikeres gyerekére, műtárgyakkal zsúfolt, szép, téglából épült, százéves villa-otthonára, hanem vadonatúj, hibrid hajtású autójára is. Renata egy München melletti kis faluból vándorolt Amerikába 1957ben, és évtizedeken át igényes kultúrát importált az észak-iowai kis egyetemi városba. Ma is nagy hévvel beszél ténykedéséről, pedig az alapítvány már majdnem húsz éve lehúzta a rolót. (Úgy tűnik, a kuratórium egyszer előbb akarta látni a forrást, és csak utána akart beszélni a konkrét programról.) Renata szellemileg csodálatosan friss ma is, a szórakoztatásomra magával hozta egy férfi barátját, akihez talán nemcsak éteri kapcsolat fűzi, aki nagy lelkesen „végszavazott” neki – néha ilyeneket mondott: „És azt is meséld el, amikor a fekete professzor eljött New Yorkból ingyen, mert annyira tetszett neki a projekted!”