Camusazidegencameldaoud

Camus: Az idegen + Camel Daoud: Új vizsgálat a Mersaultügyben Megszaporodtak az újrafordítások. Köztudomású, hogy a fordítások gyorsabban öregszenek, ez már önmagában elég ok lehet erre. Jobban is tudnak ma már a fordítók idegen nyelveket – hiszen nincsenek az országba bezárva, ráadásul az internet révén minden részinformációhoz könnyen hozzáférhetnek. A legnagyobb figyelmet azok az újrafordítások keltik, amelyek nagy bátran új címet is adnak a műnek. Camus egyik főműve éppen ilyen. Gyergyai Albert 1947-ben valamiért eltért a fordítási problémát nem jelentő eredetitől, és „Közöny” címen jelentette meg magyar verzióját. A szó a könyv végén elő is fordul, és jól összegzi a Mersault nevű főszereplő legfontosabb tulajdonságát. Csakhát Camus nem ezt a címet adta…

Az új fordítás Ádám Péter és Kiss Kornélia közös munkája. Magyar fordításon (talán az Ulysses-t kivéve) ennyit még nem dolgoztak. Mint megtudtam, nem úgy dolgoztak, hogy fölosztották egymás között a regényt fejezetenként, hanem mondatról mondatra együtt mentek végig a szövegen. Az új fordítást üdvözlő beszámolók versengve kerestek (és találtak) bizonyítékot arra, hogy a régi fordítás mennyire elavult, illetve a fordító mennyire „felstilizálta” a szöveget. Márpedig Camus egyik (Nobel-díjat is érő) újdonsága a szikár, sallangtalan stílus volt. (Az egyik mulaságos szóválasztás a régi fordításban: a Reformkor leheletét sugárzó „aggápolda”, ami az új kiadásban persze öregotthon.)

A két fordítást messze leglaposabban összevető Bán Zoltán András Töltött galambról nem volt szó – Camus remekműve új fordításában című cikkében Gyergyai fordítását sem tekinti értéktelennek – inkább érdekes, megőrzendő és tisztelettel kezelendő irodalmi jelenségnek.

BZA egyébként az új fordítókat is joggal marasztalja el a túlfordítás vétségében: la petite Parisienne náluk „párizsi kis töltött galamb”, nem is egy alkalommal.

Évtizedek után újraolvasva a könyvet, van valami velőtrázóan kopár az oldalakon – és ettől izgalmas olvasmány. (Világosan emlékszem a diákkori unalomra, amelyet a Széchényi könyvtárban éreztem, de nem lehetett abbahagyni, mert fel akartam vágni a csinos kékharisnya előtt.)

A könyv egy Mersault nevű, könnyen sodródó, egykedvű, fiatal algíri kistisztviselőről szól, akinek a könyv első mondatában meghal a mamája („az eredetiben „maman”). Van lakása, munkája, csinos barátnője, aki hozzá akar menni, de egykedvűsége bajba sodorja.

Belekeveredik kétes életű szomszédja zűrös ügyeibe. Aztán meglehetősen érthetetlen módon, mindenféle vélekedések, félreértett nézések miatt, de végeredményben pusztán a tűző nap hatása alatt a tengerparton lelő egy kék overallos arabot. Az első lövés után kis szünetet tart. Majd még négy golyót lő a testébe. „Olyan érzésem volt, mintha az öklömmel négyszer egymás után megdöngettem volna a balsors kapuját.” („Et c’était comme quatre coups brefs que je frappais sur la porte du malheur.” Gyergyainál: „Olyan volt ez, mintha csak kopogtam volna, röviden, négyszer, balsorsomnak ajtaján.”)

A gyilkost persze elkapják, a könyv második része Mersault börtönéletével foglalkozik. A hatóságok próbálják értelmezni a gyilkosságot, a vizsgálatot kiterjesztik előéletére. A bűnöst az bántja, hogy kezdi úgy érezni, nem is a gyilkosság miatt büntetik, hanem mert szenvtelen volt anyja temetésén. Halálra ítélik, és a főhős valami furcsa boldogságot érez, már csak arra vágyik, hogy sokan jöjjenek el nyilvános kivégzésére.

Elnézést a brutálisan egyszerűsítő ismertetésért, de felteszem, hogy nagyon sokan olvasták, és tudni kell, miről szól a könyv, ha most a „folytatását”, inkább kiegészítését szeretném a Vademecum olvasói figyelmébe ajánlani.

Ennek főhőse Camus könyve áldozatának öccse, a gyilkosságkor mindössze 7 éves fiú, akinek életére végzetes felhőként borul a gyerekként megélt tragédia. A történetet a halálra készülő öregember meséli, több ülésben, iszogatás közben, egy róla könyvet írni készülő fiatal egyetemi oktatónak. Az első beszélgetésből az derül ki, hogy a magára maradt anya és kisfia egy sor furcsaságot kiderítettek. A halott nevét az újságok egyszer sem írták le, nincs meg a holttest, stb. Ezért később, a franciáktól való felszabadulás után az anya nem ismertetheti el fiát mártírnak, nem kap nyugdíjat.

Az Új vizsgálat különös és szép könyv, számos ponton illeszkedik a Camus regényhez (vagy egy tucat dőlt betűs idézet is szerepel benne).

A legfontosabb talán: a főhős mintha önkéntelenül utánozná Mersault blazírt, boldogságra képtelen életvitelét. Ő is tanult ember lesz, egy nap egy egyetemista lány elhozza neki és anyjának Az idegent, itt döbben rá, hogy bátyja neve nem is szerepel semmilyen néven, csak mint „arab” – ez a szó huszonötször fordul elő.

A könyv második fele egy másik gyilkosságról szól, amit már ennek a könyvnek a hőse követ el. Ez a rész az algériai felszabadulás, sőt az azóta eltelt évtizedek torzképeként is olvasható. Ennek izgalmas elemeit meghagyom azoknak, akik hallgatnak rám, és kézbe veszik a remekül fordított könyvet. Amely csak egy tekintetben nem ér fel a Camus könyv új kiadásához: külleme igen szegényes, szinte brosúraszerű.

(Albert Camus: Az idegen, Európa, 2016, 163 o, fordította: Ádám Péter és Kiss Kornélia, borítótervező: Polgárdi Ákos, ára 2690 Ft. Kamel Daoud: Új vizsgálat a Mersault ügyben, Ab Ovo, 2016, 158 o, fordította: Pataki Pál, borító és tördelés: Török Szonja, ára 3250 Ft.)