Buza péter bagolyröpte pest felett (szendrey júlia nemzetsége) 588

Buza Péter: Bagolyröpte Pest felett (Szendrey Júlia nemzetsége) Buza Pétert (vigyázat, rövid „u”-val írandó!), a Budapest folyóirat főszerkesztőjét, a kentaur jellegű filoszt (elöl hírlapíró, hátul tudós helytörténész) sokan ismerik, mégsem elegen. Az 1942-ben született, végtelenül szorgalmas szerző - ha jól számolom - 27. önálló kötete hatalmas, bár személyiségéhez illően csendes diadalt hozott neki. Éveken keresztül folytatott kitartó munkájával (ami sokáig a helytörténész szokásos molyolásának hatott), a szerencse mellé szegődött, és sikerült neki az, ami minden helytörténész álma: olyan alapvetően fontos dokumentumokat előásni, melyek hatalmasat szólnak. Esetünkben: lényegesen egészítik ki a Szendrey Júliáról szóló tudásunkat. És mindezt nem valami új, állami pénzen kiállított, tévében reklámozott díszkiadványban teszi közzé, hanem saját folyóirata, a Budapest könyvsorozatának 10. kötetében. Szerény technikával nyomott, kézre álló kötet.

A könyv a nyomozás időrendjében adja elő a történteket. Minden a Piarista Szövetség 2011. évi hírlevelével kezdődött. A hírlevél, ami ki tudja miért került a helytörténész kezébe, felidézte, hogy 1939 márciusában a rend kirándulást szervezett a frissen visszafoglalt Kárpátaljára, és két diákot is magával vitt. Az egyikük Mambriny Ödön volt. Ezt a ritka vezetéknevet akkor Buza Péter már ismerte, feltételezte, hogy ő Szendrey Júlia dédunokája volt. Erről az 1928-as kiadású Budapesti Czím- és lakjegyzékből bizonyosodott meg. Ekkor csengethetett hetedik érzéke, hogy hátha. Hátha maradt a család leszármazottai után valami eddig fel nem fedezett irat.

Az igazi fordulat akkor következett be, amikor 2015. november 29-én Dortmundból visszaírt neki Daisy Römer (született Mambriny), Szendrey Júlia ükunokája. Volt még sok meglepetés. Egy vidéki házban talált bőrönd, például. Mennyi szívós, szelíd erőszakosság kell az ilyesmihez, és mennyi dolgot kell egyszerre futtatni! A

helytörténetre is nagyon igaz, hogy a szerencse csak a kitartókkal jön szembe.

A könyvtől mérhetetlenül idegen a szenzációhajhászás. A most felfedezett iratokból sokkal élesebben rajzolódik ki Szendrey Júlia tragédiája, aki védelemért cserébe férjhez megy a művelt, ám kicsapongó hajlamú, a nőket szexuális tárgynak tekintő, előnytelen külsejű Horvát Árpádhoz, aki még akkor is közeledésével zaklatja, amikor az orvosa az asszonyt egy máig ki nem derített nőgyógyászati nyavalya miatt eltiltja a rendszeres nemi élettől. Sőt, férje két további gyerek megszülésére kényszeríti. A megtalált levelek szerint Szendrey Júlia utolsó, halálakor megszakadt szerelmi viszonya a nálánál 11 évvel fiatalabb Tóth Józsefhez nem egy, hanem három évig tartott. (Az ő leszármazottainál került elő a bőrönd a dokumentumokkal.)

A könyv Daisy Römer másik levelével ér véget, amelyben elmondja, hogy milyen büszke arra, hogy ősei ilyen érdekes emberek voltak. És sajnálja, hogy ilyen keveset tud segíteni. Megmagyarázza, hogy apja, aki 1944-ben szüleivel és nagyanyjával menekült el Budapestről, miért fordított hátat a magyar nyelvnek és kultúrának. Így fejezi be (a szerző fordításában): „Nagyon örülök annak, hogy a felmenőim sorsáról most, az Ön segítségével, megmarad mégis valami Magyarországon s az utókornak, mert ez a történet az életemmel véget ér.”

Az általa őrzött fényképeket és iratokat a helytörténész közvetítésével – egy nem különösen nagy összeg fejében – megkapta a Petőfi Irodalmi Múzeum.

Ehhez a levélhez Buza Péter már csak két mondatot fűz hozzá: „ »Minerva baglya alkonyatkor kezdi röptét« (Hegel).

Magyar idők.”

Ezután még következik százoldalnyi eredeti szövegközlés, „Horváték levelesládája” címmel.

Ha a nyomasztóan kiterjedt állami díjrendszer egy kicsit is jól működne, akkor Buza úr valami jelentősebb díjat vagy kitüntetést kapna jövő tavasszal. Mivel korántsem csak szobatudós, hanem kitűnő szervező is, egyszer már kiásta az Illés-kutat, megtalálta a városligeti Fuit kő eredeti helyét, újra indította a budai kadarka termesztését, és nincs az a nyomasztó kilincselés, amit elhárítana magától, ha azon múlik a Budapest folyóirat megjelenése – javaslatom a Széchenyi díj – vagy kevésbé a középkereszt. (Azért kevésbé, mert az nem jár pénzzel.)

(Budapest Városvédő Egyesület, 2016, Budapest könyvek 10., sorozatszerkesztő Saly Noémi, tervezte a Tandem Grafikai Stúdió, – Faragó István, László Zsuzsa, 243 o., 2000 Ft.)