Boriszakunyinszinhaz

Borisz Akunyin: Színház az egész világ Alig akartam elhinni, de ugyanazon a héten egy másik rókatündértörténetet is elém sodort az élet. Pedig egyszerűen csak megint egy Akunyin-könyvet akartam elolvasni…

Borisz Akunyin, ahogy már több könyve kapcsán elmeséltük, grúz származású, eredeti neve Grigorij Csartisvili. Kétéves kora óta Moszkvában él. Az Akunyin mellett pedig az Anatolij Brusznyikin és az Anna Boriszovna írói álnevet is szokta használni. Eredeti szakmája japanológus, negyvenéves koráig szerkesztőként, műfordítóként dolgozott, első szépirodalmi műve a kilencvenes évek végén jelent meg, azonnal nagy sikert aratott.

Akunyin egyik sorozatának főhőse a különc államtanácsos, majd nyomozó, majd magánzó, Eraszt Fandorin, aki fiatalkori szerelmi csalódásai után tartózkodik a nőktől, Masza nevű japán szolgájával kettesben él (nem „úgy”), és időnként szellemesen és élvezetesen kibogoz valami hallatlanul fordulatos bűnügyet. Akunyin Fandorinregényfolyama a cári Oroszország utolsó három évtizedének színes, szagos, mulattató tablója – igazán élvezetes, tartalmas lektűr.

Ez a könyv, nem meglepő módon, egy Noé bárkája nevű képzeletbeli színházba vezet el bennünket, amelyet egy Noj Nojovics Stern nevű tehetséges, jó üzleti szimatú direktor igazgat. A társulat sztárja, Eliza Luanten-Altairszkij kerül bajba. Egy másik jelentős színésznő, Csehov özvegye kéri meg Fandorint, hogy mentse ki a bajból.

Eraszt Petrovics történetünk idején már 55 éves. Az első fejezetben egy tüneményes eszmefuttatását ismerhetjük meg arról, hogy „jó dolog megöregedni”. Az elmúlt öt évben egy sor új szellemi és fizikai dolgot sajátított el.

Ezek után hallatlanul meglepődik, hogy beleszeret a szépséges, elvált színésznőbe. Masza tanácsára ír egy japán stílusú színdarabot, hogy a színésznő közelébe férkőzhessen.

Eliza azért van bajban, mert szerinte a második férje, egy tatár kán örököse, akitől egy nap után költözött el, megesküdött, hogy minden férfit megöl, akivel kicsit is komolyabban összejön. Fandorinnal komolyan összejön, de azonnal megijed, hogy őt is eltemetheti.

Egyszer, amikor Fandorin lakásán jár, a falon észrevesz egy szép, régi japán metszetet. A házigazda elmeséli, hogy ez egy „rókadémon” ábrázolás.

Végül is a cselekmény a régi legendára épül. Hullanak Eliza kérői, hogy ki ölte meg őket, ezt Fandorin a szokásosnál sokkal lassabban nyomozza ki. És persze az igaz, önzetlen szerelmes is ki más lehetne, mint ő?

Közben Masza színpadi szerepet kap, átmenetileg elhidegül gazdájától, és a cselekménynek az olvasót is sikerül egy ideig az orránál fogva vezetnie. Csak rémeket lát Eliza, vagy tényleg a volt férje a gyilkos? Vagy az egyik színész? A gyanú többször oda-vissza fordul.

A könyv tele van remek színházi megfigyelésekkel. A primadonna így magyarázza Fandorinnak saját szeretetéhségét: „Megmondom, mit. Az ember örökké éhes. Csillapíthatatlanul és kielégíthetetlenül. Olyan nagy az éhsége, hogy senki nem tudja megszüntetni, bármennyire szereti is. Nekem mindig kevés lesz egyetlen ember szerelme. Az egész világé, minden fiatal és öreg férfié, minden gyereké, minden lóé, macskáé és kutyáé kell, és ami a legnehezebb, az összes többi nőé, vagy legalább a többségüké.

Ránézek az étteremben a pincérre, és úgy mosolygok rá, hogy szeressen belém. Ránézek egy kutyára, és arra kérem: szeress!

Belépek egy emberekkel tele terembe, és azt mondom magamban: itt vagyok, szeressetek! A világ legboldogtalanabb teremtménye vagyok, mert lehetetlen, hogy mindenki szeressen, ugyanakkor a legboldogabb, mert szüntelen várakozásban élek, akárcsak egy szerelmes a randevú előtt. Ez az édes kín az én boldogságom.”

A könyv epilógusa – eléggé meglepő módon – maga Fandorin színdarabja. Kis mestermunka. Lehet, hogy darabokat is kellene írnia?

(Vesz mir tyeátr, 2009, magyarul 2012, Európa fordította Szabó Mária, 496 oldal, ára 3400 Ft.)