Bartisattilaavege

Bartis Attila: A vége Az irodalmi szalonokban az elmúlt években sokat suttogtak már erről a készülő terjedelmes regényről. Az író nemrég egy egész évet Java szigetén töltött, a szöveg nagy részét ott írta. Érdemes volt a könyvre hosszan várni: sűrű, izgalmas, jól szerkesztett, sok szólamú mű.

Egyrészt fejlődésregény: egy korán árván maradt, 52 éves fotográfus meséli az életét. Másrészt történelmi regény: az apa és anya sorsán keresztül benne van ’56, a Kádár-korszak, kiderülő titkok révén még a rendszerváltás utáni évek históriája is. Harmadsorban a fotográfia, tágabb értelemben a művészetek értelmezésének regényes, hiteles históriája is.

Ilyen könyvet csak a 21. században lehetett írni. Elsősorban a jellegzetesen időugrálásos szerkezet miatt. Ötven éve az emberek meg sem értettek volna egy ilyen könyvet. A hatalmas életanyag, mint egy óriási puzzle jelenik meg. Egyre többet tudunk meg a főszereplő életéről, egyre kíváncsibbak leszünk. A szerző egészen sokáig a bolondját járatja velünk. Azt hisszük, hogy az egész történet egyetlen titokra van kihegyezve – ám ennek a titoknak, mint az utolsó oldalakon megtudjuk, nincs megoldása, nem tudja a főszereplő sem.

Hiába töltött annyi órát a megfejtéssel.

Az ilyen trükközős regényekre általában három fő veszély leselkedik.

Először is a túlbonyolítás – ebben a bűnben ez a könyv biztosan nem marasztalható el. Itt érződik a sok éves munka: a történet-darabkák pontosan illeszkednek, még akkor is, ha száz oldalakra vannak egymástól. Van aztán a sok véletlen, a lektűr-elemek vonzása. Van szerző, aki vad dolgokra érzi feljogosítva magát, ha az elbeszélés nem egyenes vonalú… Bartis azonban egyáltalán nem ilyen. Csontosra faragott, konok, a maga útját járni akaró, szerelmes természetű főszereplője kezdettől ott lebeg a hihetőség és hihetetlenség határán. És nem csak azért, mert művészember.

A vége nem csupán a magyar történelem, a fotográfia, hanem a szerelem regénye is. Két különös, sötét tikokat rejtegető, szerelemre éhes, de szeretni csak korlátok között képes ember felemelő és egyben borzalmas története. Hogy nem kibírhatatlanul steril olvasmány, az a mellékszereplők miatt van. A házban lakó lecsúszottnak látszó, ám méltóságát őrző grófnő, a fényképészmester, a legjobb barát, a három gyerekes költő mintegy kipárnázzák a történetet. És jelentős terjedelemben ismerkedünk a fotográfia, mint mesterség kulisszatitkaival, a képi művészet természetével. A főhős egynapos performansz-szerű kiállítása a Palme Házban különösen emlékezetes: minden igazi művész álmodik ilyesmiről, ami voltaképpen a művészet végpontja.

Azt gondolná az ember, hogy ez egy szomorú könyv. Pedig a szerző valahogy eléri, hogy mindvégig bízunk abban, hogy a főhős megtalálja a boldogságot. Meg is találja, de mindig csak ideiglenesen.

Már-már elvesztjük a reményt, amikor aztán a legutolsó, hatszázadik oldalon megint történik valami váratlan. Valami jó.

Igen jelentős, jól, ha nem is könnyen olvasható, emlékezetes regény.

(Magvető, 2015, 600 o., A borítót Szűcs Attila „Szoba fekete kutyával” című festményének felhasználásával tervezte Pintér József, 4990 Ft.)