Az MMA aranyérmét kapta a Fortepan csapat
Van egy viszonylag új magyar kifejezés: „ezt nem láttam jönni”.
Pontosan ezt érezte Tamási Miklós, amikor telefonon értesítették, hogy az MMA évente kiosztott öt, ún. köztestületi díja közül az egyiket a Fortepannak szánják.
Ez már a harmadik kitüntetésünk. Az elsőt csak áttételesen tekintjük ilyennek. Rajk László 2019-ben megjelent szép memoárját (A tér tágassága) már halálos ágyán fejezte be, és utolsó mondataiban a Fortepant említi, ami miatt lehet bízni a magyar kultúra jövőjében. (487. o.)
2020-ban aztán Pro Cultura Urbis Díjat kaptunk a fővárostól. Annak külön örültünk, hogy ez a II. és az V. kerületi polgármester jelölésének következménye volt, akik közül az egyik ellenzéki, a másik kormánypárti.
És most jött a Magyar Művészeti Akadémia telefonja. Ennek is nagyon örültünk. Ezt nyilván Tamási Miklósnak illett volna átvennie, csakhogy ez külföldi nyaralása idejére esett, így nekem, a jobbkezének kellett átvennem. Mire kiderült, hogy én képviselem a csapatot, felhívtak telefonon, és finoman jelezték, hogy öltözzek fel rendesen, mert ez egy nagyon ünnepélyes esemény, ott lesz a köztársasági elnök, a Kúria elnöke, illetve azt csak a helyszínen tudtam meg, hogy eljött az új kulturális (és innovációs) miniszter is, beszédet is mondott. Engem is beszédre biztattak. Az ünnepség nagyon gördülékeny volt, az ötből négy ünnepelt zeneszámot, illetve verset is választhatott. Tőlem azt kérték a szervezők, hogy küldjek olyan Fortepan képeket, amelyeket kivetíthetnek a műsorszámok alatt. Küldtem is egy bő válogatást, egyedül Bartók Allegro Barbaro című csodás zongoradarabja izzasztott meg. Végül arra jutottam, hogy az a zene emberi sorsokról (is) szólhat, ezért egy sor csoportképet válogattam, köztük
parasztcsalád, a Magyar Tornaegyletet alapító úrifiúk, a legvégén egy
csapat óbudai punk...
Sokat tépelődtem, miféle rövid köszönő beszédet mondjak. Végül úgy döntöttem, hogy beleveszek egy konkrétumot, úgy jobban lehet figyelni rá.
„Amikor megtisztelő módon nekünk ítélték az aranyérmet, nem biztos, hogy annak is tudatában voltak, hogy bizonyos értelemben felforgató, veszélyes társaság vagyunk. Mert kialakult bennünk egyfajta aktivizmus, szívós munkával szeretnénk elérni, hogy a magyar közgyűjtemények is tegyék közkinccsé, azaz szabad felhasználásúvá régi fotókincseiket. Legalább azokat, amelyeknek készítője már több, mint 70 éve meghalt. Rájuk már nem vonatkozik semmilyen szerzői jogvédelem. Kérjük a Magyar Művészeti Akadémiát, hogy a maga hatalmas befolyásával álljon mellénk ebben a küzdelemben. Ha ehhez esetleg törvényt kell változtatni, abban is.” Úgy látszik érdemes volt. Mert amikor Turi Attila építész, az MMA elnöke (aki az átadás után szorongatta az oklevelet és hatalmas méretű kisplasztikát), visszaadta nekem a dolgokat, még egyszer megrázta a kezemet, azt mondta: „Úgy lesz.”
Az hagyján, de Hankó Balázs, az új miniszter az ünnepség után a fogadáson odalépett hozzám, és hivatali e-mailjét megadva arra biztatott, hogy küldjem el a részleteket. „Én olyan e-maileket személyesen olvasó fajta vagyok” – mondta.
Az egész köszönő beszéd elolvasható a Mellékletben. A beszédben megfeledkeztem arról, hogy illendően gratuláljak a többi kitüntetettnek. Volt köztük két kevéssé ismert személy, viszont nagy élmény volt egy színpadon állni Ilia Mihály professzor úrral (sőt, mellette), aki a nagydíjat vehette át, amiért egyetemisták nemzedékeit tanította a szegedi egyetemen – köztük több barátomat. És nem
feledkezett meg sohasem az erdélyi irodalomról, már akkor sem, amikor ezért nem járt kitüntetés.
Melléklet: Köszönő beszéd a Fortepan csapat nevében
Tisztelt Elnök Urak, Püspök Úr, Akadémikusok, más egybegyűltek!
A Fortepan közösségi fotóarchívum kis csapata nevében köszönöm az MMA aranyérme kitüntetést. Ma Tamási Miklós alapítónak, szerkesztőnek kellene itt állnia Önök előtt, de külföldi útja miatt rám, a portál önkéntes menedzserére testálta a feladatot.
A Fortepan a régi és az új kreatív kombinálásán alapszik. Régi fényképeket gyűjtünk, modern módon. Modern eszme a „sokaság tudására” építés, az ingyenes megosztás. Reményeink szerint arra tanítjuk a magyar ifjúságot, hogy a múlt izgalmas és szexi - hogy nem velük kezdődött a világ.
A kép azé, aki nézi - ez a mi jelmondatunk. Azaz a képeket nem tekintjük a sajátunknak. Hiszen azokat csak megőrzésre és terjesztésre vettük át, az eredetiket alapesetben visszaadjuk a családoknak - ott vannak a legjobb helyen. Ezt a kitüntetést az adományozóink iránti gesztusként is értelmezzük. Korai adományozóink voltak például Saly
Noémi és Magyar Bálint, a Jezsuita Levéltár és a Göcseji Múzeum. Őket már több, mint kilencszáz család és vagy két tucat intézmény követte.
Engedjék meg, hogy elmondjam, ami talán nem köztudomású a mi kis alulról építkező projektünkről, aminek célja a magyar múlt utólagos, cserepenkénti rekonstrukciója. Jelenleg 197 907 fénykép található meg a portálon, mindegyik nagy felbontásban, ingyenesen tölthető le, önkiszolgáló módon. Ha valaki például beüti a keresőbe a Vigadó szót, és mellé a Budapest V. kerület kifejezést (hogy kiszűrjük a máshol található hasonló nevű intézményeket), 406 képet fog találni.
Engedjenek meg egy személyes megjegyzést is. Mint a Fekete György által létrehozott Nemzeti Kulturális Alap egykori legelső elnöke, jól tudom, hogy egy nemzeti kultúrának sokféleképpen lehet jót akarni.
Ahogy e poszton kiváló utódaim, Jankovics Marcell, Harsányi László, L. Simon László, Lőrinczy György mind másképpen - és jólvégezték dolgukat.
Ezzel kapcsolatban eszembe jut a négyévente, a választások után
rendre változó holland kulturális politika egyik 90-es évekbeli rövid összefoglalója, aminek ez volt a címe: Páncél vagy hátgerinc? Ez arra utalt, hogy egy kis ország kultúráját védeni kell, ez nem is lehet kérdés. De erre alapvetően két módszer kínálkozik. Lehet páncélt építeni köréje, hogy ez védje meg az értékeket a piactól, Hollywoodtól, a nagyobb országok dominanciájától. De van más út is: ha a nemzeti kutúra „gerincét”, azaz belső, autonóm intézményrendszerét erősítjük meg, akkor nem kell páncél, akkor a kis kultúra képes lehet megvédeni magát. Nem is volt kétséges, hogy Hollandia akkoriban az utóbbi utat választotta.
Ismereteim szerint a Magyar Művészeti Akadémia már civil szervezeti megalakulása óta, konzekvensen a másik utat járta. Azzal, hogy most egyik jelentős kitüntetését egy kicsiny, alulról induló kezdeményezésnek adta, egy apró lépést mozdult a másik irányba. Köszönjük a negyedik éve jutatott pénzügyi támogatást is, amely az MMA költségvetésében talán apró összeg, de nekünk nagyon nagy segítség. Az is egy példamutató, modern dolog, hogy egy nagy szervezet egy tíz évig magán-támogatásokból működő, eredményes civil szervezetet elkezd anyagilag támogatni. Nem hozomra, ígéretre, hanem mert már bizonyított. Amikor megtisztelő módon nekünk ítélték az aranyérmet, nem biztos, hogy annak is tudatában voltak, hogy bizonyos értelemben felforgató, veszélyes társaság vagyunk. Mert kialakult bennünk egyfajta aktivizmus, szívós munkával szeretnénk elérni, hogy a magyar közgyűjtemények is tegyék közkinccsé, azaz szabad felhasználásúvá régi fotókincseiket. Legalább azokat, amelyeknek készítője már több,
mint 70 éve meghalt. Rájuk már nem vonatkozik semmilyen szerzői jogvédelem. Kérjük a Magyar Művészeti Akadémiát, hogy a maga hatalmas befolyásával álljon mellénk ebben a küzdelemben. Ha ehhez esetleg törvényt kell változtatni, abban is.
Tamási Miklós és a Fortepan csapat nevében még egyszer köszönöm a kitüntetést.